Napok óta borzolja a kedélyeket a koronkai gyilkosság. Áldozata egy orvosnő, elkövetője egy huszonéves fiatalember. Magyarok. De ennek fel- és megjegyzésére, kiemelésére nem történt kísérlet. Ugyanis a gyilkosnak (a feltételezett gyilkosnak) nem fontos a nemzetisége, ha az áldozat és az elkövető azonos népcsoport tagja. Vagy ha nem akarunk ebből a népkarrakterre következtetni.

Sokkal fontosabb annak a közvélekedésnek a hangoztatása számos változatban, hogy a gyilkost fel kellene akasztani, golyó általi halálra kellene ítélni, meg kellene feszíteni (a klierikálisabbja által javasolt büntetés, a kivégzendő mellé két latort könnyűszerrel talál az ügyészség, majd a bíróság), esetleg más kínzással egybekötött halálnemet javasolnak. Ebben a vérengzésben népünk kommentelő és elektronikus felületre beíró fiai és leányai – nem azt mondom, hogy utolérhetetlenek, de mindenképpen – elöljárnak kegyetlenkedésben, bosszúvágyban, vérben tocsogó gőzös álmodozásban.

Az okokra valahogy senki sem kíváncsi, az első felindulásban máris ítélet mondatik ki. Miért kezd például szerelmi viszonyt egy orvosnő, egyetemi oktató egy felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtott közismert (?) erőszakos csávóval? Az én időmben az egyetemi oktatók, altatóorvosok, a diplomás nők státusukhoz illő embert tüntettek ki érzelmeikkel. Volt tartás, osztály- és rétegöntudat. Az emberek felnéztek az orvosra, ami nem azt jelentette, hogy az orvos viszont lenézte volna őket, csak volt egyfajta társadalmi rang, piedesztál, amelyre felállva kimagaslik az átlag közül.

Nem baj. A demokráciába ez is belefér. És újra meg kell szokni, hogy vannak különbségek ember és ember között – nem faji, biológiai vagy jogi szempontból, de társadalmi, vagyoni és a tudásalapú tekintély terén.

Egy embert, ártatlan, apró vétkekkel (?) brutálisan meggyilkolt egy eldurvult lelkű, pánikba esett alak. Ezt mindenki azonnal megérti, felfogja, kialakult erkölcsi érzéke azonnal ítéletet is mond. Nem várva meg az igazságszolgáltatást, amelyről az emberek nincsenek valami hízelgő véleménnyel. Aki “csak” éltefogytigot kér, az is arról ír, hogy a gyilkos a mai törvények és a demokrácia szabályai szerint tíz év után szabadul, sőt lehet, hogy felmentik, mert ezek a mai lágy szigorú törvények csakis a gyilkosnak, a vétkesnek, a bűnözőknek kedveznek. Meg hogy a feltételezett bűnös arcát eltakarják, elfedik, az áldozatot viszont teljes szépségében közszemlének teszik ki a mai személyiségvédő gyakorlat szerint.

Nem kitakarják, amint azt a magyar igazságügy és újságírás egyöntetűen hangoztat, hiszen a kitakarás éppen az ellenkezőjét jelenti, gondolj csak arra, hogy éjszaka lerúgod magadról a paplant, kitakarózól, megfázol. Anyukánk betakart, befedett, elrejtett a hideg elől, ha azt akarta, hogy nem fázzunk. Nem takart ki. A ki igekötő eltávolító értelmű, a be- pedig elfedő, eltakaró. Miként az is lábra kapott primitívéknél, miszerint „add oda nekem” – az „add ide” helyett. Nem ismerik a közelremutató és távolramutató értelmét a két szónak.

Lehet, hogy nem egy közelünkben lejátszódott gyilkosság kapcsán kellene szóba hozni nyelvi kérdéseket, de az igazság az, hogy a gyilkosság dolgában az átlagembernek nincs sok teendője, felháborodik, megborzong, ítélkezik jogi következmények nélkül, sajnálja a hátramaradott hozzátartozókat, a rendőrségnek drukkol, hogy minél hamarabb felderítse az okokat, körülmélnyeket.

Hozzá vagyunk szokva krimihez, ami ötven percet vesz igénybe, a reklámokkal és hirdetésekkel együtt pedig több mint egy órát, a valóságban – tudjuk, csak éppen nem vagyunk elfogadni – több hétig tart az ügy teljes felgöngyölítése és még mindig maradnak elvarratlan szálak.

Nyelvhelyesség dolgában azonban annál többet. Egy kisebbség esetében ez életbevágó.

A teljes igazságot nem fogjuk soha egészében, valójában, részletesen megtudni. Nem voltunk ott a szóváltásnál, a tett elkövetésénél. Nem voltunk szem- és fültanúi a dolognak. Az egyes gyilkosság felfogható, átérezhető, a tömeggyilkosságé – lásd Holokauszt, Szrebrenica, Aleppó – felfoghatatlan, vagy legalábbis alig érthető.