Időnként temetjük Európát, és nem alaptalanul. Amikor azért kell izgulni, hogy beköltözhet-e a Hofburgba a Szabadságpárt államfőjelöltje, az Elysée-palotába pedig a Nemzeti Front elnökasszonya, akkor jogosan kezdünk aggódni mindazért, ami eddig Európát jelentette. És jogosan jutnak eszünkbe azok az idők is, amikor Rómában Mussolini, Berlinben pedig az osztrák festő lett a nép kedvence és vezére. Karizmatikus vezetőkről van szó, akik bizony nem csak hülyeségeket beszéltek, hiszen akkor nem is jutottak volna oda, ahová jutottak. Akárcsak a maiak. De mindegyikük egy-egy gazdasági, s ebből kinövő társadalmi válság farvizén evezett lakossági támogatással a hatalomba vagy a hatalom közelébe. És bár arra az Európára, amelynek alaphangját ők adták meg, nem vagyunk, nem lehetünk büszkék, mostanában mégis egyre többen próbálják visszahozni.

A történelem(oktatás) lényege az lenne, hogy az emberiség ne kövesse el menetrendszerint mindig ugyanazokat a hibákat, ám egyelőre inkább pontos útitervként szolgál a múlt újrajátszásához. Nagy sokk kell érjen ahhoz, hogy időnként észbe kapjunk, és sokszor, sok helyen még ez sem elegendő.

Alig egy hete múlt annak, hogy kontinensszerte lélegzetvisszafojtva azt lesték (nyilván más-más reményekkel), hogy Ausztriában ki lesz az államfő, hogy Rómában bukik-e a kormány. A tét nem is a konkrét eredmény volt, hanem az, hogy új időszámítás kezdődik-e Európában, megnyílik-e demokratikusan, szabad választás révén a hatalomba vezető út a szélsőség, illetve a protestpártok számára.

Az eredmény felemásra sikerült. Ausztria az utolsó száz méter utolsó centijén összekapta magát, nem engedte meg, hogy a xenofóbia, az Európai Unió ellenesség beköltözzön a Hofburgba. Alexander Van der Bellen bécsi győzelmét úgy ünnepelte az Unió egyik fele, mintha ezzel gátat is vetett volna a radikális szélsőjobb egyre látványosabb térhódításának a kontinensen. Az biztos, hogy reményt adott és példát mutatott arra, hogy ha az adott társadalom tényleg akarja, összefogással még megállíthatja saját ámokfutását, még megakadályozhatja a Le Penek, Geert Wildersek, Nigel Farage-ok, Vona Gáborok, Marian Munteanuk, Dmitrij Jarosok megkoronázását.

Ha tényleg akarja. De ez még távolról sem dőlt el. Ám ha jövő áprilisban, Franciaországban is sikerül, ha szeptemberben Németországban nem szakad át és nem indul el az Alternatíva is a francia, osztrák, holland stb testvérpártok diadalútján, akkor talán ünnepelhet Európa. Az osztrák választás viszont még nem ok a pezsgőnyitogatáshoz.

Már csak azért sem, mert mint láttuk, az aznapi eredmény is felemás lett. Olaszországban abba bukott bele a Renzi-kormány, hogy hetven év után megpróbálta normalizálni a választási rendszert s véget vetni az örökös olasz kormányválságoknak. Persze, tudjuk, valójában nem az alkotmányos reformmal volt baja az olasz választópolgárnak, s talán át is ment volna az, ha az ifjú miniszterelnök nagy buzgalmában nem kotyogja el, hogy ő lemond, ha bukik a referendum. (Igaz, jobb helyeken ez így szokás, az érvénytelen, bukott referendumok után nem ünnepelni szoktak azok kezdeményezői, hanem tiszteletteljesen lemondani.)

Nem is Renzi bukása az elgondolkodtató ebben a történetben, hanem az, hogy helyére nem egy olyan erő pályázhat, amely garancia arra, hogy Olaszország nemcsak Bella Italia marad, hanem az Európai Unió egyik vezető állama, jogállam és demokrácia. A hordószónok humorista Beppe Grillo és ötcsillagos mozgalma minden jószándéka ellenére egyelőre nem nyújt erre garanciát, mint ahogy egyetlen, mostanában divatos európai protestpárt sem.

Az, hogy ezek a formációk megjelentek és erősödnek bizonyos tekintetben jó dolog, jelzik, hogy az európai civil társadalmakban van erő és szándék a jobbításra, csakhogy egyelőre még egyetlen országban sem tudtak megnyugtató alternatívát felmutatni (Sziríza, Ciudadanos, Movimento 5 Stelle, Legyen Más a Politika, Uniunea Salvati Romania stb). Olaszország igazi próbája sem a Renziloni-kormány lesz (a tegnap felesküdött Gentiloni kabinetet nevezi így Grillo, mivel az nem más, mint a Renzi-kormány újratöltve), hanem az előrehozott választás.

De nem csak Olaszországé, hanem az egész kontinens és az Unió problémája is a protestpártok kérdése. Az, hogy képes lesz-e sarkára állni az európai civil társadalom, megtalálja-e a nem szélsőséges és nem populista megoldást, vagy pedig tovább vergődik a beposhadt, helyenként berozsdázott, fénye- és hitelét vesztett, de mindeddig békét, nyugalmat, jólétet és fejlődést biztosító, ma már viszont igencsak gyűlölt régi demokratikus pártok és az egyre hódítóbb új radikális, szélsőjobb, neonáci beütésektől sem mentes formációk által ígért megoldások között, még nem dőlt el. Mint ahogy az sem dőlt el, hogy van-e harmadik utas megoldás, fel tudnak-e nőni ezek a protestpártok. De nem odázható sokáig a kérdés, különben ránk szakad a plafon és az uniós zászló összes csillaga.

A sok bizonytalanság mellett azonban egy jó hír is érkezett, jelezvén, hogy nemcsak a civil társadalmak, hanem az igencsak nehezen mozduló Brüsszel is tud lépni nem szokványosat is, ha akar. Mert ugyebár másik nagy bajunk az Európai Unióval az, hogy túl sok kompromisszumot tesz, időnként olyant, amit megengedhetetlennek tartunk. (Ezt nyilván a másik térfélen, nem azon, ahol a Le Pen tábor háborog.) Az Unió – nevezhetjük akár a magyar közbeszédben már amúgy is sikeresen elültetett „Brüsszelnek” is – másik nagy baja, hogy képtelen fellépni renitenskedő tagjai ellen, képtelen betartatni az önként csatlakozott országokkal az önként vállalt kötelezettségeket, ugyanakkor a külső partnerek irányába is bizony túl sokszor tesz elvtelennek tűnő engedményeket. Elsősorban Törökországról van szó, de részben Oroszországról és az Öböl menti arab olajmonarchiákról.

Kedden viszont az uniós szakminiszterek nyilatkozatban közölték, hogy a jelenlegi körülmények között nem tárgyalnak tovább Törökország uniós csatlakozásáról. Igaz, hogy ezt még nem egyhangúlag, mindössze túlnyomó többséggel fogadták el az uniós tagországok európai ügyekkel foglalkozó miniszterei, de az Európai Parlament korábbi javaslatával együtt, mégiscsak jelentős előrelépés. Igaza van abban Ankarának, hogy ezzel Brüsszel felrúgja a márciusi menekültügyi megállapodásban vállaltakat. Ez önmagában nem szép dolog, de van egy határ a kompromisszumkeresésben is. Márpedig Erdogan rezsimje minden létező határt átlépett a júliusi puccskísérlet óta lankadni nem akaró tisztogatásban és a kurd kisebbségi közösség elleni fellépésben.

Ha nehezen is, de Brüsszel a sarkára kezd állni. Már csak az a kérdés: talpon marad?

Fotó: 4cdn.hu