A szavazás: jog, nem pedig kötelezettség (Luxemburgot és még huszonhét országot leszámítva), ezzel élni vagy nem élni szintén alapfokon joga a felnőtt polgárnak.

A választópolgár tehát dönthet úgy, hogy elmegy szavazni, mert:

múltkor (és azelőtt valahányszor) is elzarándokolt az urnához,
van opciója, és azt érvényesíteni akarja,
szétnézett, nem talált neki megfelelőt, de a legkisebb rosszat = legkevésbé ellenszenves változatot támogatja,
nincs valós választási lehetősége, de elmegy, mert attól tart, helyette ikszelnek valakik, és ezért inkább eská érvényteleníti a cédulá(ka)t,
első szavazóként immár köze van ahhoz, ami a felnőttek dolga volt eddig,
nem ment volna el, de az utolsó héten-napokban befutott egy infó, amitől mégis…,

A polgár dönthet úgy, hogy ezt a kört kihagyja, mert:

nem bízik a rendszerben (értsen is ezalatt bármit: rezsimet, választási törvényt, hatóságokat, politikumot, közjóra való törekvésnek szervezett formáját, államapparátust, szolgálatokat),
semmi nem változott érdemben a sokadik választás után,
saját prioritáslistáján ez a voksolásos cucc nem szerepel,
bízott, de elbizonytalanították, aztán megint bízott, újra kapott egy sallert, még ezután is bizakodott-forma, s esmént leshelyzetben hagyták,
világnézeti-vallási megkötöttség készteti otthon maradásra,
eredetileg elment volna, de a remek idő és a pazar hóviszonyok arra ösztönzik, hogy másfelé mozduljon.

Bármit választ a fenti palettáról, polgárunkat nem lehet kérdőre vonni. Kérdések persze azért maradnak. Például az, hogy mitől legitim egy hatalom, ha a szavazóknak csak a fele voksol, és azoknak is fele juttatja helyzetbe kedvenceit. (Ha már Luxemburgot említettük, és a majdnem száz százalékos részvételt feltételezünk, akkor is a népség-katonaság egynegyede – mintegy 120 ezer ember – dönti el, ezentúl mit, miként, meddig).

Kérdés továbbá, hogy a felfrissült (megifjodott és nőileg is reprezentatívabb) jelöltlisták önmagukban többet jelentenek-e, mint egy szándéknyilatkozatot. Válasz nélkül marad, hogy az ország, mely egy évig úgymond „kivárt”, most elindul-e valamerre, és kérdés az is, hogy lesz-e az indulásnak iránya, irányultsága.

Ugyancsak nyitott tétel az itthon–külhon tengely kérdése: ha a huzamosan külföldön élő állampolgár száz kilométereket utazik, hogy szavazhasson, mennyivel ér többet a gesztusa azokénál, akik meggondolják, hogy elsétáljanak-e a negyedbeli szavazóhelységig. Egyáltalán jó-e, ha onnan mondja a tutit, akár csak négy-ötévente, mert már ünnepekre is inkább csekket küld haza.

Nyolcvanakárhányban, amikor a szavazás jogos kötelezettség volt, vagy köteles jogosság, már ki emlékszik arra pontosan, délre le kellett jelenteni, hogy mindenki ott volt és szavazott, mondjuk az atomfegyverkezés ellen.

Most senkit sem vonnak kérdőre, ha hiányzik a lajstromról. S még egy nagydarab előny: az esti urnazárásig még mindig meggondolhatja magát, ha a szomszédtól kap egy fülest, ha a rokonok addig nógatják, ha valami feldúlja aznap a lelki egyensúlyát, ha megmagyarázhatatlan, ám ellenállhatatlan indulatot érez, hogy marokra fogja a pecsétet, és döntéshelyzetbe hozza… önmagát.