Amint azt a Wasington Post nemrégen hírül adta, bár Hilary Clinton a választási vereség miatt James Comeyt, az e-mail ügyek kivizsgálását kezdeményező FBI-igazgatót vádolta, úgy tűnik, a kudarcnak egyéb, jóval mélyebb okai is lehetnek.

Clinton stábja ugyanis a választási kampányt szőröstől-bőröstől egy – a nagy angol kidolgozójáról Ada Lovelace-ról – Adanak elnevezett komplex komputeralgoritmusra alapozta. Az algoritmus a Clinton-kampány minden mozzanatában meghatározó szerepet játszott. A komputer írta elő hol kell jelentősebb erőforrásokat mozgósítani, hol kell a jelöltnek fellépnie, hol kell választókat toboroznia. Még arról is a komputer döntött, hogy milyen sztárokat kell a nagygyűléseken felléptetnie, hol és mikor.

Az algoritmust működtető szuperfkomputerbe folytonosan az egymást követő közvélemény-kutatások adatsoraiból, az előző választások részvételi adataiból, a Trump-tábor reakcióiból, a nagyhatású támogatók befolyásolási valószínűségeiből összeállított hatalmas adathalmazt tápláltak be. Ezeknek az adatoknak az alapján a komputer napi 400 ezer (sic!) szimulációt futtatott le. Az ezeket szintetizáló napi beszámolók Robby Mooknak, Hilary kampánymenedzserének részletes képet rajzoltak az úgynevezett ingadozó államok épp aktuális helyzetéről.

A matematika törvényei – véli a Wasington Post kommentátora – látványosan csődöt mondtak. Aminek oka az, hogy a szuperszámítógép a választókat puszta adatcsomagoknak tekintette, s magát Hilaryt is az algoritmusok által előírt menetrendet gondolkodás nélkül végrehajtó robotként kezelte. A Spektrum című internetes napilap kommentátora, Adrian Lobe joggal tett föl kényelmetlen kérdéseket: Vajon Hilary akkor is az Adára alapozva hozta volna meg döntéseit, ha esetleg diadalmasan bevonulhat a Fehér Házba? Az algoritmus döntött volna egy esetleges szíriai bevonulásról is?

A szerző szerint az a tény, hogy Clintonné kampányát hajlandó volt egy gépre alapozni, már eleve azt jelentette, hogy nem bízott politikai ösztöneiben, a politikát is mások által előírt forgatókönyvek végrehajtásának tekintette. Kérdés azonban, hogy a politika szimulálható-e ugyanúgy, mint az időjárás. Vajon a demokratikus „modell” valóban leírható matematikai egyenletek cél- és haszonfunkcióiként?

Retorikai kérdések, persze, ámbár az időjárás is csak részben modellezhető, lehet, hogy az egész országban esni fog, az én udvarom azonban száraz marad. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a hibátlan előrejelzésekhez még a „végtelenül” bonyolult politikai valóság (időjárás) kezdőfeltételeinek „pontos” ismerete sem volna elég. (Ha a társadalmi valóság térben és időben behatárolt, márpedig valóban az, elegendő idő alatt – elvben legalábbis – a „kezdőfeltételek” pontos ismerete is elérhető.) Csakhogy a társadalom emberi individuumok közti elvileg végtelen számú kölcsönhatás folytonosan változó mintázata, melyben minden mindennel összefügg. Időben tehát a legjelentéktelenebbnek tűnő hatások is meghatározóvá erősödhetnek, miközben az éppen meghatározónak tűnő tendenciák jelentéktelenedhetnek el. Közismert, hogy Robespierre megdönthetetlennek tűnő jakobinus diktatúráját egy nevetségesnek tűnő pletyka ásta végképp alá, miszerint Robespierre a kivégzett király leányát akarja elvenni feleségül és királlyá akarja koronáztatni magát. A terror hatalma egyetlen éjszaka alatt összeomlott.

Trump, amint azt egy előző szövegemben már megírtam, bár maga is algoritmusokra alapozott, jóval rugalmasabban kezelte a twitteres „pletykálkodás” technikáját. Márpedig minden pletyka terjedésének dinamikáját és lehetséges hatását lehetetlen felmérni. Főként akkor, ha a programvezérlők gondolkodását még előítéletek is terhelik. A társadalmi rendszernek ez a komplexitása számítástechnikailag még akkor is reménytelen helyzetet teremtene, ha a társadalom minden vonatkozásban „véges” rendszernek tekinthetnők. Ez esetben ugyanis az a szuperszámítógép, mely a jövőbeli eseményeket tévedhetetlenül megjósolhatná, csakis maga a társadalmi rendszer lehetne.

A valódi demokrácia azért hatékonyabb minden algoritmusnál, mert engedi a társadalmai rendszert magát egyfajta spontán komputerként érvényesülni. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a matematikát bizonyos tendenciák előrejelzésére alkalmatlannak kéne tekintenünk, csupán arról az illúzióról kell lemondanunk, hogy világunk – egyszerű és időben változatlan – alaptörvényeiből a múlt, a jelen és a jövő minden részletében és örökre szólóan levezethető lenne.

A társadalmak ugyanis tágabb társadalmi, fizikai és kozmológiai rendszerekbe ágyazódnak. Márpedig egy anyagi világ méretű számítógép felépítése legalább annyi időt igényelne, mint amennyi a feltételezett ősrobbanás óta eltelt. Arról nem is beszélve, hogy a programot magát is csak az üzembe állítást követően (azaz kb. az Univerzum addigi „életkorának” pillanatától) kezdhetnők el futtatni. S míg a „jelenbe” jutnánk, épp annyi időnek kéne eltelnie, mint amennyi az „ősrobbanás” óta eltelt.

A késést tehát gyakorlatilag lehetetlen ledolgozni. A jövőről emiatt – még elvben is – csak korlátozott elképzeléseink lehetnek. A minden részletre kiterjedő abszolút pontosság örökre illúzió marad. Minél távolabbi fejleményeket próbálunk megjósolni, az eredmény annál bizonytalanabbá válik. Még akkor is, ha a jövő, akárcsak a múlt minden aspektusában determinált lenne. S egyáltalán nem biztos, hogy az.

Amint az a fentiekből is kiderülhetett, a matematikai modellek (ahogyan az a demokraták esetében is történt) elkerülhetetlenül vakfoltokat generálnak a szakemberek észlelési horizontjában is. S ezek a legtöbbször érzelmileg megalapozott adatszelekción alapuló vakfoltok a társadalmi valóságra vonatkozó tévképzetek kialakulásához vezetnek. Ebből következett egyebek közt az is, hogy a demokraták a fehér középosztály indulatait fatálisan alábecsülték.

Természetesen Trump twittercsatái is hamis társadalomképet kreáltak. Trump győzött, de a jövő fogja eldönteni, hogy képes lesz-e a fehérek általa is szított indulatait és az ezekkel szembeni ellenreakciókat, azaz az általa generált társadalmi konfliktusokat domesztikálni. Sajnos az sem biztos, hogy akár azt is képes lesz felismerni: mennyire veszélyes játszmába kezdett.

Fotó: japantimes.co.jp