Ha Európával akarok beszélni, akkor kit kell felhívnom? – tette fel a kérdést annak idején Henry Kissinger, az Amerikai Egyesült Államok legendás nemzetbiztonsági főtanácsadója és külügyminisztere. Az elmúlt tíz-tizenkét évben igencsak egyértelmű volt a válasz: a berlini kancelláriát kellett tárcsáznia annak, aki az Európai Unió elsőszámú, megkérdőjelezhetetlen vezetőjével kívánt beszélni.

Fejre állt világunkban azonban újra aktuálissá vált a kérdés. Nem pillanatnyilag, hanem a jövő évi német választások utánra gondolva. Angela Merkel német kancellár, Európa első számú „államférfija” (micsoda diszkrimináció, hogy még szavunk sincs egy női vezetőre, holott I. Erzsébet királynőtől errefelé voltak már páran, akik bizonyították, hogy az országvezetői képesség nem hormonfüggő!) vasárnap ugyan bejelentette, hogy 2017 őszén elindul negyedik kancellári mandátumáért is, de az utóbbi idők történései alapján jogosan aggódhatunk. A felmérések szerint a németek többsége – és nem csak a kereszténydemokraták – szeretné ha Merkel mutti tovább kormányozna, de hát ki tud ma már maradéktalanul hinni a közvélemény-kutatásoknak?

Tisztában vagyok vele, hogy mifelénk is sokan úgy gondolják, lejárt a kancellár ideje, vissza kellene vonulnia, és az Európai Unióért sem rajong mindenki. Bizonyára sokan szorítanak Németország toleráns, de kőkemény kancellárjának bukásáért, mint ahogy a szorosabb uniós integráció csődjéért is. Nekik bizonyára rossz hír Merkel döntése. Én nem tartozom közéjük, úgy gondolom, a kancellár bejelentése volt az utóbbi idők legjobb híre és egyben az egyetlen reménysugár arra, hogy Európa megmarad Európának, hogy előbb-utóbb véget lehet vetni a vén kontinensen elharapózó hisztérikus intoleranciának, a demokratikus jogállamok szisztematikus lebontásának.

Pillanatnyilag sem Németországban, sem az Európai Unióban nincs alternatívája Merkelnek. Az Európai Unióban a hangoskodó, Donald Trumppal, Marine Le Pennel, Putyinnal és Erdogannal szimpatizáló vagy bratyizó kelet-közép-európai kiskirályok térnyerése megfékezésének egyetlen garanciája jelenleg Merkel. Nincs olyan uniós testület, amely olyan politikai tőkével rendelkezne, mint a német kancellár. Sem a döntéshozó, az európai állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács, sem annak valamely más tagja, akár vezetője (Donald Tusk) sem a végrehajtó Európai Bizottság (vezetője Jean-Claude Juncker), sem az Európai Parlament (vezetője Martin Schulz) nem tudja átvenni Merkel jelenlegi irányító szerepét, mert egyikük sem rendelkezik olyan általános bizalmi indexel és tekintéllyel világszerte, mint a kancellár.

Nem vár sétagalopp Angela Merkelre, sem a kampányban, sem akkor, ha sikerül győznie. A gazdasági válság ugyan lecsengőben van, de a nyomán kisarjadt populizmus, a jóléti sovinizmus, a keménykezű vezetők mítosza virágkorát éli. És nemcsak Európában. A menekültválság sem fog rendeződni egyhamar, az intolerancia és rasszizmus még sokáig megkeseríti életünket.

De ha Merkel kiesik az élvonalból, ha már nem őt kell tárcsáznia annak, aki Európa vezetőjével kíván beszélni, akkor félő, hogy a még pislákoló humánum és szolidaritás is a történelem süllyesztőjébe kerül, szitokszóvá válik, mint a liberális demokrácia és jogállamiság eszméje.

Nyilván egy fecske nem csinál nyarat, Merkel sem messiás. Nem is erről van szó, nem az ő személyes politikai túléléséről, hanem arról, hogy kell-e még a németeknek, kell-e még Európának mindaz, amit ő képvisel. Ha Merkel bukik, egy eszme bukik meg – és jöhet az unortodox, illiberális Európa.

Németországban annak ellenére, hogy rendkívüli módon megerősödött a radikális Alternatíva Németországnak (AfD), attól nem kell tartani, hogy megnyernék a választást. A jelenlegi koalíciós partner szociáldemokratáknak van erre legnagyobb esélyük, de ők sem tudnak egy Merkelhez fogható ellenjelöltet kiállítani. Legnépszerűbb, leghitelesebb politikusuk, Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter államfő lesz (a Merkel vezette CDU támogatásával), Sigmar Gabriel vagy Martin Schulz tekintélye nem mérhető a Merkeléhez vagy Steinmeieréhez.

Nem teljesen reménytelen Merkel újrázása. Nemcsak azért, mert a menekültválság által felkorbácsolt hangulat miatti rengeteg kritika ellenére minden második német azt szeretné, ha tovább kormányozna a kancellár, hanem mindenekelőtt azért, amiért leginkább „irigyelem” a németeket. Az ő politikusaikban van annyi fegyelem és józanság, hogy a vetélkedéseik ellenére mindig képesek meghozni a normalitást, stabilitást garantáló politikai kompromisszumot, csuklás nélkül fegyelmezetten együtt kormányozni, támogatni a másik fél jelöltjeit, ha az ország és a kormányzás érdeke úgy kívánja. Ezért gondolom, hogy jövő szeptemberben sem lesz ez másképp – ha tényleg nagy a baj, talán a szociáldemokraták is beállnak Merkel mögé. Vagy ha ők nyerik meg a választást, akkor külpolitikájukban, a jogállamiság, demokrácia, emberi jogok stb. kérdésekben gyakorlatilag ugyanazt az irányvonalat fogják képviselni, mint teszik most is a Merkel-kormányzat tagjaiként.

A CDU testvérpártja, a CSU egyelőre még nem fogadta el saját jelöltjének Merkelt, de maga Horst Seehofer, CSU elnök, bajor miniszterelnök, aki folyamatosan szembement a merkeli menekültpolitikával a vasárnapi bejelentés után nem hagyott kétséget afelől, hogy ez már csak idő kérdése. „A következő négy évre is szeretnénk megszerezni a lakosság bizalmát. Ezért szükségünk van egy jelöltre, ennek személye már nem vitás. Ugyancsak szükségünk van egy erős programra, mert a német embereket mindenekelőtt az érdekli, hogy Németország a jövőben milyen ügyekre és projektekre fókuszál. Együtt megyünk tovább. Ezért jó, hogy ma világosan látunk és hogy ez a döntés megszületett”. Seehofer minden bizonnyal megpróbál majd a programba beleszólni, koalíciós társként ez is a dolga, de nem valószínű, hogy kihátrálna a kancellár mögül.

Persze sok múlik majd a kampányon is. Amint a liberális Süddeutsche Zeitung fogalmazott, veszélyes lehet, ha a kampányban Merkel a nemzetközi politika kiemelkedő szereplőjeként igyekszik bemutatni magát, mert a választókat jobban érdekli a munkahelyek biztonsága, az oktatás és a közbiztonság, mint a szíriai vagy az afganisztáni békefolyamat.

Mégis, ez Merkel igazi tőkéje, ezt a nemzetközi teljesítményt díjazza a német választó is, azt, hogy Németországot az Európai Unió megkérdőjelezhetetlen vezető államává tette. Nem véletlenül, mindenhol nyerőnek számít ez a ló. Putyin sem belpolitikai teljesítményével állította maga mögé az oroszok nyolcvannégy százalékát. Kezdetben persze az életszínvonal emelésével tarolt, de ezt a hihetetlen támogatottságot akkor szerezte, amikor befelé már igencsak ropogni kezdett a korábbi jólét, de Oroszországot újra megkerülhetetlen nemzetközi szereplővé tette (és bekebelezte a Krímet). Amerikában is hódított Trump jelszava, a „Make America great again!”, s Magyarországon is sokak szívét melegíti a „Merjünk nagyok lenni!”.

Merkel malmára hajtja a vizet a Brexit is, az, hogy a kilépésről döntő népszavazás után a britek is rájöttek, hogy talán elhamarkodták az egészet, talán nem ér ennyit a gyűlölt kelet-európai munkavállaló, s most már bizony sokan visszaszívnák májusi voksukat, s ma már, amennyiben új referendumot rendeznének, akkor a britek már a bennmaradás mellett voksolnának. Németországban is a Brexit referendum után jelentősen nőtt az Európai Unió támogatottsága, ami egyben a merkeli politika megerősítését is jelenti.

Még bekavarhat a jövő áprilisi francia elnökválasztás Németországban is, de egyelőre Berlin számára kedvezően alakulnak a dolgok. Nicolas Sarkozy alulmaradt a Republikánus párt előválasztásán, s akár Francois Fillon, akár Alain Juppé lesz a győztes, ők képesek lesznek legyőzni Le Pent. Ha Franciaországban sikerül gátat vetni az európai euroszkeptikus, populista, radikális jobboldalnak, akkor az Európai Unió még ha „göröngyös úton” döcögve is, de tovább halad majd a mélyebb integráció felé, vezetőjének telefonszáma pedig változatlan marad. Ez az optimista forgatókönyv. (Már akinek…) De mint latin őseink mondták, qui vivra, verra.