A három német nyelvű európai állam, Svájc, Németország és Ausztria által finanszírozott 3sat nevű német kulturális tévéadó vasárnap délelőtti – magyarra csak valamiféle Sorsfordító gondolatokként átültethető – Sternstunde Philosophie című műsorában Barbara Bleisch svájci filozófusnő a világhírű hindu íróval, esszéistával és filozófussal, Pankraj Mishrával készített egyórás interjút. Talán nem véletlenül épp a Trump győzelmét követő vasárnapon.

A felváltva Londonban és Indiában élő Mishra ugyanis a Nyugatot és benne Európát nem csak a kívülálló szemével képes nézni, de – a nyugati kultúra nyugatiakat is megszégyenítő ismeretében – ahhoz is van bátorsága, hogy emészthető formában ki is mondja azt, amit lát. És az, amit lát, nem túlságosan hízelgő ránk nézve.

Legutolsó könyvének, a 2012-ben megjelent From the Ruins of Empire (A birodalom romjairól) címűben – egyik amerikai kritikusa szavaival – azt vizsgálja: „hogyan találhatja meg egy keleti ember méltó helyét abban a Nyugat által kialakított világban, melyben a Nyugat és annak nem-nyugati szövetségesei a legjobb pozíciókat önmaguk számára tartják fenn?”

Ez a Nyugat ugyanis, mely világuralmát évszázadokon át katonai hatalmával, az erőszak leggátlástalanabb eszköztárának működtetésével alapozta meg, manapság ezt a hatalmat gazdasági erejére és erkölcsi felsőbbrendűségének mítoszára alapozva próbálja fenntartani. Persze, az erkölcsi felsőbbrendűség hátterében ma is ott sorakoznak az emberiség legkorszerűbben felszerelt és leghatalmasabb hadseregei. Ezeket azonban akkor szokás – csak és csakis „az emberi jogok” védelmében nyilván – bevetni, amikor az ellenfelek a gazdasági kényszereket és az erkölcsi felsőbbrendűséget nem hajlandóak önként és dalolva elfogadni.

A keleti ember nézőpontjából a manapság Nyugaton is sokak által vitatott politikai korrektség például egészen más megvilágításban jelenik meg, mint mifelénk. A nem-nyugati ember, aki folyton szembesülni kényszerül a – legtöbbször öntudatlan – nyugati arroganciával, a nyelvpolitika eufemizmusait: a romát, a meleget, az egyes és kettes számú szülőt, az afroamerikait és társait pusztán a valóság megszépítésére szolgáló manipulációnak tekinti, melynek egyetlen célja, hogy a nyugati ember önmagával is elhitesse annak az erkölcsi felsőbbrendűségnek a mítoszát, mely a földgolyó fölötti dominanciát indokolni hivatott, de amely a valóságban ma sem igazán létezik.

Hilary Clinton, Amerika legerősebb asszonya ma is fekete hattyú a fehérek „természet-adta” férfivilágában. S a még ütősebb példát már én teszem hozzá. A németországi zöldek pártjában közismerten szigorú kvóta-rendszer van. A párt minden döntéshozatali szervében kötelező módon fele-fele („fifty-fifty”) a férfiak és a nők aránya, minden háromtagú grémium tagságára két nőnek és egy férfinak kell kötelezően méltónak bizonyulnia, egy férfi után az üléseken sem beszélhet egy másik férfi, kötelezően egy nőnek kell szólnia, a pártot és annak tagszervezeteit minden szinten kötelezően egy nőből és egy férfiból álló társelnök irányítja. Mindez persze a szabadság nevében. Ennek ellenére az is közismert, hogy a pártot éveken át az a Joschka Fischer uralta, aki a szociáldemokrata-zöld koalíció idején Németország külügyminiszteri tisztségét is betöltötte, s aki soha nem volt még a párt társelnöke sem. A ma hivatalban lévő női társelnökről is keveset tudunk, a férfi társelnököt, Cem Özdemirt viszont az egész világ ismeri.

Mishra szerint az emberi jogok iránti elkötelezettség is azért vált „kötelezővé”, hogy elfedtesse az emberi jogok nyugati megsértésének nap mint nap lelepleződő tényeit. S hogy ez az elkötelezettség épp az Egyesült Államokban vált az államrezon alapjává, korántsem véletlen. Hiszen az Egyesült Államok (az indiánok kiirtásán, a rabszolgaságon és egyebeken túlmenően) ma is egyike a világ azon államainak, melyek minden nemzetközi ellenőrzés alól kivonhatják magukat. Hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében a vétójog csak a nagyokat illeti meg, ennek a tényállásnak csak egyik példája. Az az ellenérv, hogy ha a világszervezet minden államát megilletné a vétójog, a szervezet működésképtelenné válhatna, hamis – hiszen így is működésképtelen. Amerika, Oroszország, Kína minden valóban lényeges kérdésben ma is keresztbe vétózzák egymást. Gyakorlatilag érinthetetlenek.

Mishra szemében az individualizmus és a kollektivizmus „ellentéte” is merőben más színben tűnik fel, mint minálunk. Az individualizmus az ő szemében ugyanúgy despotizmushoz vezet, mint a kollektivizmus. A világ legjelentősebb diktátorai kivétel nélkül szélsőséges individualisták voltak, az önimádat és a személyi kultusz emblematikus megtestesítői. Ez a modern világirodalom számára evidencia, a politikatudomány azonban ma sem mindig hajlandó tudomást venni róla.

Az, amit manapság akkora előszeretettel bélyegzünk populizmusnak, szintén az individualizmus tipikus megjelenési formája. Az egyéni és a közösségi önzés (a kettő nem függetleníthető egymástól) természetszerűen generálja azt a mások méltósága, problémái, érzései iránti érzéketlenséget, mely a modern társadalmak egyik legfontosabb jellemzője.

A valódi együttérzésnek és empátiának egy kizárólag érdekek, s ebből következően észérvek által irányított világban nem is lehet helye. Nem azért, mert a közember, azaz az állítólagos populizmus „populusa” érzéketlen, önző, irigy és gyűlölködő volna. No, nem. A nép nem hülye és nem is aljas, de akárcsak az anti-populus, azaz az értelmiségi és politikai elit, manipulálható. Leggyakrabban pénzzel és hatalommal, de a naivabbja fogcsikorgató nacionalizmussal vagy éppen könnyekig hatóan humánus eszmékkel is.

Tudom, hogy egy naprakész („up to date”) értelmiségi hamar Nyugat-ellenesnek, betokosodottnak, meghaladottnak tekint mindenkit, aki megpróbál szembenézni azokkal a problémákkal, melyek a mai Nyugatot mind kilátástalanabb válságokba sodorják. Egy – a Nyugat iránt tényleg elkötelezett – értelmiséginek mégsem lehet más választása.

Trump olyan figyelmeztetés, melyet bűn lenne figyelmen kívül hagyni.

Az embernek, főként, ha már meg is öregedett (igaz, ez a tragédia manapság fiatalokkal is sűrűn megesik) nem árt időnként tükörbe pillantania. Számunkra, emberek számára pedig a leghasznosabb tükör a másik ember tekintete.

Főként, ha még idegen is.