Kísértet járja be a nyugati világot: a polkorrekt halála, amely olyan nagyszerű társadalmakkal szeretne egyenlővé tenni minket, amelyekből milliók menekülnek hozzánk. Magyarok közt is sokan nyeregben érzik magukat, pedig éppen most döglik meg a ló alattuk. Nincs ezzel másként Orbán János Dénes költő sem, aki egy friss írásában szeretett volna rávilágítani új kísértetünk szépségeire. Vegyük pontról pontra, mire gondolhatott a költő!

Első pontjában a kilencvenes években divattá vált szakmákról/irányzatokról (?) ír a költő, úgymint szociológia, közvéleménykutatás, pszichológia, politológia – és azok számszerűsítő gyakorlatáról. A közvéleménykutatás itt kakukktojás, mert csupán eszköz két másik említett tudományág számára, ugyanakkor egyik sem a kilencvenes években jelent meg világszerte. Ez az állítás legfennebb Romániára és a poszt-államkapitalista diktatúrákra érvényes.

A költő így vall: „a hétköznapok iskolájában jobban hiszek, mint a magasröptű teóriákban és a humán tudományok laboratóriumaiban, ahonnan valamiért egy alternatív valóság látszik”. Amit ő magasröptű teóriáknak nevez, az minden, ami a társadalmi fejlődéshez hozzájárult mostanáig: kezdve a görögök demokráciaelméletétől a Trump-jelenség magyarázatáig. A költő elfelejti ugyanakkor, hogy a közvéleménykutatás éppen az alternatív valóságokat gyűjti egybe és magyarázza a „magasröptű teóriákkal”, amelyek megértéséhez valóban nem elég egy kocsmakulcs meg egypár kiadott verseskötet. (A józan paraszti ész mítoszáról itt írtam korábban.)

Második pontjában a brexitet és Trump győzelmét nem prognosztizálókról gondolja, hogy soha nem jártak a Harlemben vagy egy texasi kisvárosban. Hibás általánosítás: egyrészt antropológiai szakkönyvek százai születnek szub- és ellenkultúrák közvetlen tapasztalatait leírva, másrészt éppen a közvéleménykutatások képesek – mint említettem – megragadni a társadalom különböző szeleteinek véleményét. Hogy ez nem sikerült, annak többek között a dezirabilitás az oka, a kérdezőbiztosoknak hazudó válaszadók: mint arra Székely István politológus is rámutatott, „amikor a kérdezőbiztos rákérdez bizonyos dolgokra, a válaszadó egy úgymond elvárt válaszhoz igazodik. Ez azért jelent meg most ennyire markánsan, mert a média, a véleményformálók, a filmipar, a társadalmi elit szinte teljes egészében felsorakozott Clinton mögé”. Ráadásul a mérések országos szinten adtak számokat, amelyek a hibahatáron belül jöttek ki, hiszen Hillary több szavazatot kapott Trumpnál, viszont az amerikai elektori rendszer utóbbi győzelmét eredményezte. A kutatás ugyanakkor nem előrejelzést jelent, hanem egy pillanatnyi képet nyújt.

Harmadik pontjában a költő az „ajvékolásról” ír. Általánosít, amikor azt állítja, hogy „fehér tahóknak” nevezik az amerikaiakat (kik? azon közösség tagjai, amelyben általában ajvét kiáltanak?), holott ez nem igaz: számos mélyelemzés jelent meg az elmúlt napokban, amelyek azonban sajnos magasröptű teóriák, tehát vélhetően irrelevánsak. Ezek, ha persze nem is teljes és megcáfolhatatlan, de érdekes magyarázatokat kínálnak, arra, ahogyan a társadalomtudományoknak is felül kell írniuk korábbi módszereiket és elképzeléseiket a társadalom megismeréséről.

Negyedik pontjában a költő minősíti is az általam most említett magyarázatokat: „véghetetlen magyarázások, magyarázkodások és idióta elemzések”, illetve „szófosások”, amelyekre az egyszerű szavazó a maga végtelen bölcsességével és ismeretével mindössze azt a frappáns választ adhajta, hogy „a hülyeségből elég volt”. Pedig még csak most kezdődik a hülyeség: a sötét középkort azért hívjuk sötétnek, mert egy tudományellenes, erősen kontrollált korszak volt, amelyben az érzelmekre – főként a félelemre építettek –, míg a Felvilágosodás ledobta a dogma és tabu láncait magáról, és – ha utólag mellékhatásokkal is – újragondolta a megismerés lehetőségeit. Szófosott, ahogyan a költő fogalmaz.

Az ötödik pont a laza és görcsök nélküli (?!) Trumpot és a magát „zseniálisnak, makkegészségesnek és a világbecsület megmentőjének” tartó Hillaryt hasonlítja össze, melyben előbbi antifeminizmusa (értsd: a nők munkához, szavazathoz, tanuláshoz, saját testükhöz, saját emberi jogaikhoz, méltóságukhoz való jogának tagadása) és kujonsága becsülendő. Hillary ugyanakkor – OJD szerint – a népirtásra is hajlandó lett volna a győzelemhez, ami Trump fenyegetései és a Putyinnal való kétesen kedélyes viszonya fényében, kelet-európai viszonylatban megmosolyogtatóan téves vád.

A hatodik pont a költői büszkeség patológiája már: amikor a CIA lefordítja a nagyívű gondolatmenetet, és a könyveket nem feltétlenül bújó Trump elé teszi majd, a „bátyó” mosolyogni fog OJD szexista ízű mondatain. A polkorrektnek így lesz vége, az egymásra mosolygással, a Trumpok győzelmével, a nők és szexuális kisebbségek megvetésével, amely korban végre újra cigány a roma, buzi a meleg, hülye a tudós, oláh a román és bozgor a magyar, akivel ki az országból, mert kurva anyját a kisebbségeknek és gyengéknek, mert basszák meg a nyelvi jogok és gyanús érdekképviseletek. Erdélyi magyarként mi jobb nekünk, mint a polkorrekt utáni szép új világ, melyben védtelenek és célpontok leszünk? Költői kérdés.

Fotó: hdnux.com