A keddi jóslás után arról kérdeztük publicistáinkat: hogyan kommentálják az eredményt? Milyen változások várhatók Donald Trump megválasztása után Amerikában, illetve a világpolitikában? Jó ez nekünk (itteni és ottani, mindenhonnani) magyaroknak? Tízenkét alapos és őszinte elemző vélemény következik.

Ágoston Hugó: Amerika éjszakája

A világ két nagy szurkolótáborra szakadt. Az egyik a döbbenettől szólni alig tud, a másik örül, mint majom a falkának. Igazi, nagyszerű, amerikai méretű, ha a filmipar nem lenne sokkban, azt mondanám én is, hollywoodi csillogású dolog történt. Mindehhez adekvát a szóhasználat is: szóval az adókerülő „balhézó idióta” legyőzte az ímélező „korrupt boszorkányt” – és/de Amerika „erős marad”. A harsány polinkorr legyőzte az egyre gyámoltalanabb polkorrt, és most a hulláján lejt örömtáncot. A dilettáns amatőr legyőzte a gyakorlott profit. Az FBI az oroszokkal vállvetve legyőzte, a feje tetejére állítva, a „tudományos” („politológusi, „szociológusi”, ugye) becsléseket. A republikánus jelöltre a választók inkább bölcsen ráhagyták rasszista, szexista hóbortjait, nehogy beváltsa fenyegetését és ne ismerje el ellenfele győzelmét.

Érdekességnek tetszik, de több annál, hogy tegnap délutánig Hillary Clintonnak országosan 136 ezer egyéni szavazattal többet számoltak meg, mint Donald Trumpnak, aki akkor már megnyerte a választásokat, miután összegyűjtött 276 biztos elektori szavazatot. Ilyesmire, mármint hogy egy jelölt az ellenjelöltnél kevesebb szavazattal nyert, az USA történetében eddig mindössze négy alkalommal volt példa; így lett elnök: 1824-ben John Quincy Adams, 1876-ban Rutherford B. Hayes, 1888-ban Benjamin Harrison, 2000-ben George W. Bush. Most már öten vannak a negyvenötből, tehát átlagosan minden kilencedik amerikai jelöltből lett úgy elnök, hogy országosan kevesebb szavazatot szerzett, mint ellenlábasa. Természetesen ez semmit sem von le az illető jelölt – idén, esetünkben, Donald Trump –legitimitásából… de tudják, mi a fura? Utánanéztem: a kevesebb szavazattal nyert felsorolt urak mind republikánusok! Tudnak valamit ezek a fiúk, na! Pontosabban az első, John Quincy Adams demokrata-republikánusként szerepel, de utána tizenkilenc republikánus elnöke volt az USA-nak, s abból négy „ilyen”, vele együtt pedig húszból öt az arány! Nem is rossz: minden negyedik republikánus elnök demokrata ellenfelénél kevesebb szavazattal győzött. Hiába, a korlátlan lehetőségek országában vagyunk!

Komolyabbra fordítva a szót: mindaz, ami ezen a történelmi éjszakán történt, s ami mostantól megváltoztatja a politizálás módját: egyenes következménye 1. a társadalom elitekből való fokozódó kiábrándulásának, 2. a globalizmus elleni „konzervatív” lázadásnak és haladásellenességnek, 3. az alulról jövő radikalizmusnak, amellyel a frusztrált elégedetlenség felszínre tol agresszív, demagóg politikusokat, 4. a migránsellenességnek és vele összefüggésben a gyűlöletkampányoknak, 5. a Brexitnek – és talán elsősorban a közösségi média, Facebook, Twitter és Tsai. valóságtorzító hatásának. A változások sokkal messzehatóbbak, és az a tény, hogy kit választottak meg, az USA 45. elnökének, nota bene: George Washington és Abraham Lincoln utódának, csak első groteszk tünete a megpróbáltatásoknak, amelyek elé Amerika és a világ néz. Az elképedt reagálás pedig (leszámítva a győztesnek mindig igazat adó, a vesztest hibáztató magyarázókét) egyelőre olyan, mint a kúráját reklámozó „vizeslepedős” Kneipp híres mondata: „Orvosok eltátották a pofájukat!”

Társadalomtudományi, ha úgy tetszik, ideológiai szempontból fontos elemzéseknek kell következniük, ezek egyike szerint az amerikai politikai válság ijesztő kérdéseket tesz fel „a demokratikus rendszerek életképességével kapcsolatban”. Meglehet, olyan korszakváltás előtt állunk, amely – miközben „a tényalapú társadalom adatközpontú társadalommá válik” – gyökereiben alakítja át a társadalmi racionalitás fogalmát és gyakorlatát.

Egy másik forrás, amely Trump várható kezdeti konkrét intézkedéseit veszi számba, szintén komor lehetőségeket vázol. És ha valaki azt reméli és mondja, hogy az új elnök úgysem fogja beváltani választási ígéreteit, akkor az a kérdés merül fel: hogyan lehetett megszavazni valakit olyan ígéretei alapján, amelyek betartását eleve nem várjuk el tőle? Íme, saját kijelentése szerint miket tenne „az első elnöki napján” ez az ember… Visszavonná Obama összes elnöki rendeletét. Visszavonná az Obamacare-t, az általános egészségügyi reformot. Felmondaná a párizsi klímaegyezményt. Leszámolna a szabadkereskedelmi egyezményekkel, kiszállna a Trans-Pacific Partnership kereskedelmi megállapodásból. Kidobná az országból az összes illegális bevándorlót. Blokkolná a kanadai-amerikai Keystone kőolajvezeték megépítését. Elkezdené építeni a falat a mexikói határra. (Nem tudni, párhuzamos lenne-e a meglévővel...) Harminc napot adna a hadsereg vezetőinek az Iszlám Állam elpusztítására. Büntetővámot szabna ki az összes amerikai cégre, amely Kínába szervezi ki a gyártást. (Jegelné Kínával a kereskedelmi vitát.) Megszüntetné az iskolák környékén a fegyvermentes zónákat.

Számomra mindez valahogy még a Brexit polloknál is übüsebben hangzik. Arról nem is beszélve, hogy vajon ez az „alfa” érvényesíti-e a Hillary Clintonnak tett „ígéreteit” , továbbá megvalósítja-e egyéb vágyait (különösen a friss házasként tett, „ragadd meg a pinájukat” kezdetű óhajt).

S ha már Brexit, az EU dolgát tovább nehezíti Donald Trump megválasztása, ahogy az egyik cikk címe fogalmaz, az Uniónak már csak ez hiányzott. Az a tény, hogy Amerikában kedden a hagyományos politikai elit véleményével szembeni protestszavazatok nyertek, nem csak az általános protesthangulatot erősítheti, de megnehezítheti az egyébként eddig meglehetősen jó közös együttműködést az USA és az EU között. Kulcskérdés az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény sorsa.

Oroszország számára nagy elégtétel Trump győzelme; láttam olyan megfogalmazást, hogy az amerikai elnökválasztást Vlagyimir Putyin nyerte meg, ami óriási plusz tekintélyt biztosít számára. Ez a „barátság” még hasznára is válhatna a világnak, mindazonáltal naivitás lenne bármelyikük részéről a legkisebb olyan gesztust feltételezni a másik iránt, ami sértené a saját nagyhatalmi érdekeit. És a pakliban, nem beszélve Trump stílusáról és vérmérsékletéről, az is benne van, hogy összevesznek. Ebben az összefüggésben is kérdés, hogy mi lesz a NATO alapszerződés 5. pontjával; ha például – amitől egyes balti államok félnek, az orosz garanciák ellenére – Oroszország megtámadna egy másik államot. Akár aktiválódna az 5. pont, akár nem, beláthatatlan következményei lennének.

Nagy kérdés, hogy Trump miként fogja tudni kezelni a szaúdi, a török és az izraeli kapcsolatokban fellépett bizalmi válságot és politikai konfliktusokat. Törökország már üzent a júliusi puccskísérlet főszervezőjének tekintett Fetfullah Gülen kiadatását kérve, Szaúd-Arábia pedig minden bizonnyal az iráni rezsim elleni fellépésre próbálja meg rávenni az új amerikai kormányzatot. A közel-keleti konfliktusokban a különböző szereplők – Oroszország, Törökország, az iraki vagy szíriai kurdok, az Aszad-kormány stb. – az új elnök beiktatásáig tartó két hónapban megpróbálhatják megváltoztatni az erőviszonyokat (például az oroszok lerohanhatják a szír ellenzéket, a szaúdiak Jement, a törökök pedig a kurdokat), és kész helyzet elé állítani az új adminisztrációt.

Magyarország, pontosabban a jelenlegi magyar kormány számára az emberi jogok és a sajtószabadság betartására sokat adó Hillary Clinton győzelme katasztrofális lett volna. Ezzel szemben Orbán Viktor a republikánusokkal jóban van, Ronald Reagannek szobrot is állítottak Budapesten (apró szépséghiba, hogy azért Reagan nem éppen oroszbarátságáról volt híres...). A magyar miniszterelnök a Facebookon angolul közzétett üzenetében szerda reggel azt írta Donald Trump győzelméhez gratulálva: „Micsoda nagyszerű hír, a demokrácia még mindig él.” Ez igaz, nincs nagyobb kincs az eleven demokráciánál! Azzal a fontos kiegészítéssel, hogy a demokrácia nem merül ki a szabad választásokban, hanem hozzátartoznak még olyan apróságok, mint például a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszere a társadalom szabályozott működtetésében; a közhatalom gyakorlóinak megakadályozása abban, hogy kizárólagos hatalomra törjenek; a társadalmi igazságosság, az emberi jogok biztosítása (olyan jogoké és szabadságjogoké, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek); a jogállamiság; az esélyegyenlőség, az ellenzék jogosítványainak tiszteletben tartása. Sőt, horribile dictu, a sajtószabadság (amelyet gazdasági eszközökkel sem szabad korlátozni).

Romániának jó is, meg rossz is lehet a váltás. Szinte biztos, hogy a majdani nagykövetek nem szólnak bele annyira a kormányzás, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ügyeibe, mint az eddigiek, ugyanakkor a katonai és egyéb együttműködés várhatóan lanyhulni fog. Mindenképpen a decemberi parlamenti választásokra ez nem valószínű, hogy kihat.

Ami viszont a magyar kisebbséget illeti, Donald Trump alkati képlete, bizniszközpontú szemlélete, a nemzetállami – mindig kisebbségellenes – allűrjei, de egyszerűen az érzéketlen közömbössége nem sok jót ígér. Kelemen Hunor Amerikában a demokrata kormányzattól (is) kért és kapott ígéreteket az emberi jogok és a kisebbségi érdekek védelmére, a visszaszolgáltatások ügyében. Most érdemes lenne megint elmennie, hátha lesz kivel jogvédelmünkről tárgyalni.

Végül, a gyors gratulációk és üdvözletek közül nekem a Vatikáné tetszett a legjobban. Pápáék az üzenték, imádkozni fognak Donald Trump megvilágosodásáért.

Utóirat

Köszönet rovatkollégáimnak az áldozatos hozzászólásokért. Mindegyik vélemény aranyat ér. (Aminek az árfolyama, mint bizonytalan időszakokban történni szokott, máris az eget ostromolja.) A vélemények különbsége – egyelőre szabad – érték. Külön örvendek, hogy egyetlen válaszunk sem követte a „minél rosszabb, annál jobb” szurkolói elvet. Mindazonáltal jellemző, hogy a befutót egyetlen hozzászóló kollégánk jósolta meg kedden. Ami saját véleményemet illeti, megint nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy arra tippeljek győztesként, akinek drukkoltam. (Pontosabban azt látni vesztesnek, aki ellen drukkoltam.) Úgy látszik, a politika más. A hibás tippemet természetesen vállalom, mi egyebet is tehetnék. Pont így történt az utóbbi két román elnökjelölt esetében is, hibás lelki hozzáállással hibásan tippeltem. Alig vigasztal, hogy – miután többször megkaptam a magamét „különvéleményemért” – utólag mindkét esetben beigazolódott, hogy nem az érveim voltak hibásak, hanem az illetők megválasztása volt hiba, mindketten csapnivalóan rossz államfőnek bizonyultak. Most egyenesen az a véleményem – tessék: a tippem! – hogy ez a meccs, Amerika éjszakája még korántsem ért véget.

Ady András: Amerigo egy kíváncsi digó volt

Megvallom, hatalmasat csalódtam, s nem az zavar, hogy nagyon melléfogtam abban, ki lesz a nagyfőnök (így jár az elemző, ha működési elveit feladva javasasszonykodik), hanem jóval inkább az, hogy egy ország, amelyre válaszért, védelemért, elvekért, néha pártfogói katonai intervencióért egy egész globusz figyel, ennyire hazardírozó kísérletbe fogott. Mert ha már globális atyapózba merevedtek, akkor felelősséggel is tartoznak a „felnevelendő” kicsik iránt, nem? Nem akarok erősebben fogalmazni, nem akarom azt mondani, hogy győzött a primitivizmus és annak atavisztikus minden-civilizációt söprő ereje.

Innentől válik csak majd az United States of Amerika United Stakes of Amerikává: mindenki vele foglalkozik majd, ő kevesekkel, s hatását mégsem lehet majd az eddigi megszokott mértékben kontrollálni. Házon belül nem lesz majd gond a törvénykezéssel, a gazdasági szakember hazahozza a kinnlevő gyárakat, a terrorizmus kérdését falakkal oldja, csak remélhető hogy a haditengerészetet nem hagyja falon kívül, nem ügy már az etnikumok részaránya a kormányzásban, párolog a bevándorlás-kérdés (ám terrorizmussal összekapcsolva párolog), az Obamacare jó ha múzeumba, nem pedig börtönbe kerül, a középosztályt mágnások strázsálják, az abortusz és a melegek kérdése pedig Isten és Trump kezében.

Kérdés, hogy a zárkózó, ignoráns és kisebbségi ügyek iránt akart-érzéketlen Trumppal jobb esélye lesz-e hangot és meghallgatást találnia az RMDSZ-nek, ha csak arra a folyamatra gondolok, amely Kerry külügyminiszteren keresztül eddig legalább megértettnek mondható: az elkobzott egyházi ingatlanok visszajuttatásának a felgyorsítása, illetve ilyes jogsértéseken keresztül a továbbra is miriád leágazású magyar-kisebbségi ügy.

Donald előtt ha akarja, ha nem ott egy pár dolog. Lehet, hogy a DAESH-nek kaput, de a felszabadult területek felett hatalmas versengés lesz! Nem az a kérdés, hogy csapatok kellenek vagy nem Irakba vagy Szíriába, hanem hogy mihez kezdenek a (most, per moment) oroszbarát Ankarával, amely a két ország északi részein rendezkedik, de akkor viszont nem mozdul, ha a NATO (USA) kéri, hogy a Fekete-tengeren növelje a haditengerészeti erőit.

Ukrajna ügyvitele kevesebb USA-komponenssel kell hogy továbbmenjen – marad vajon a német-francia közvetítés, amelyet elsorvasztott az obamai diplomáciai igyekezet? Nem másért, de 2017-ben Németország és Franciaország is választ, Ukrajnára kevésbé figyelnek, a Brexit-Európa magára fog figyelni, és rá viszont nem fog figyelni Washington.

A nukleáris pubertáskorú Észak-Korea, ki fogja használni azt a respírót, amelyet a nem jónak-hatékonynak, nem erősnek, nem fenyegetőnek kikiáltott Obama doktrína hamari leváltása és a „micsodánk is van más?” között adódik. Talán az idő elég lesz a nagykorúsodáshoz is…

Ambrus Attila: Hacsak és sajtó

Megtörtént a hacsak, amit pedzettem be nem vált jóslatomban. Az amerikai vidék, Közép-Amerika az amerikai álom továbbálmodásának reményében Donald Trumpra szavazott. Trump a Gonosz, a szexista, a rasszista, a bunkó – ezt közvetítette Trumpról a fősodor média. A választók nem hittek ennek a magát a manipulációk nagymesterének tartó, de szemellenzős, a valóságtól elrugaszkodott sajtónak. Sokak számára Trumpot a Hillary-párti média izzadtságszaga tette üdévé. Kiderült, hogy Hillary a választók többségének a megítélésében mindössze hatalmas üresség volt az állandó műmosoly mögött. Az amerikai választókat most hülyének nézik a politikai és a média fősodor apostolai. Nem kellene, mert az általuk bálványozott demokrácia eszményét becstelenítik meg ezáltal. A választónak ugyanis mindig igaza van.

Trump már a következő mandátumára gyúr. Ezért néhány területen – bevándorlás, védővámok, egészségbiztosítás – lépni fog. Ellenkező irányban, mint tette azt Obama. Érdeke lesz a társadalmi ellentétek beismerése és megoldása. Kérdés, hogy ez sikerülni fog-e neki vagy sem. Előnye, hogy a szenátusi és a képviselőházi többség is a pártján áll. Van egy amerikai mondás: ahhoz, hogy átugord az árkot, visszább kell lépned kettőt. Trumpnak van esélye az árokugrásra. Ám ha vermet ás, maga eshet bele.

Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatában állhat be némi pozitív változás és enyhülhet a feszültség. Más szempontból nem lesz se jobb, se rosszabb. Amerika továbbra is Románia stratégiai partnere marad, a kisebbségi jogok orvoslását, felvállalását nem Trumptól kell várni. De legalább nem leszünk a magyarországi ellenzék által annyira áhított washingtoni viktorfóbia járulékos vesztesei. 

Hogy milyen változások várhatók az USA világpolitikai szerepét, súlyát és kapcsolatait , valamint akcióit illetően? Trump szándéka az USA gazdasági hatalmának növelése. Ez védővámokat jelenthet, ami konfliktusokat szülhet az ázsiai kistigrisek és Amerika közt. Európa nem értékelődik fel Washington számára, a gazdasági csereegyezményt jegelhetik. Trump fő szövetségese Nagy-Britannia lehet. Oroszország ott van mumusnak, ha Trumpnak nagyon nem megy a reform, Putyinban találhatja meg és mutathatja fel az ősellenségképet. Az orosz–amerikai viszony normalizálódása viszont néhány perccel visszatekerné a világvége órát.

Bíró Béla: Ugyanazt fogják akarni

Trump győzelmének semmi köze nincs ahhoz a populizmushoz, amiről a nemzetközi nyilvánosság, főként a német beszél. A dolog sokkal egyszerűbb, Trump győzelme a nemzetállam győzelme. Ez a nemzetállam azonban már régen nem a rasszizmus nemzetállama. Már jó évszázada az állampolgári nacionalizmusé.

Trumpot Amerikában is azok választották elnökké, akik minden bajukat a globalizmus számlájára írják. A globalizmus és a globalitás azonban – amint azt a kérdéskör talán legjelentősebb nemzetközi szakértője Ulrich Beck Was ist Globalisierung? című könyvében bizonyította – merőben eltérő fogalmak. A globalitás az emberi civilizáció globálissá válásának természetes folyamatát jelöli: a másságok – tényszerű – együttlétezésének terminusa. A globalizáció ezzel ellentétes fogalom. A másságok pénzügyi hatalom révén történő felszámolásának ideológiája. Ez az ideológia – a profitmaximalizálás jegyében az emberi jogokon, azaz az ember és ember közti minden különbség felszámolásán alapuló – neoimperializmus eszmerendszere. A terminus pusztán a „világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszónak a „világ kapitalistái, egyesüljetek!” jelszóval való felcserélését jelenti. Ez a jelszó megdöbbentő módon jóval alkalmasabb a demokrácia rendeltetésszerű működését lehetővé tevő állam felszámolására, mint az előbbi volt. Ez az állam persze nem nemzetállam, abban ugyanis igazi demokrácia soha sem is érvényesülhetett.

A világ proletárjainak egyesülése (azaz a Varsói Szerződés államainak szövetsége) is az általunk jól ismert nemzetállami homogenzáció gyakorlati megvalósulását eredményezte. S ezt nem csak Ceauşescu Romániája, de Kádár János (manapság válik ez igazán szemlélhetővé) jóval hatékonyabb Magyarországa is bizonyította. Hogy Kelet-Közép-Európa egyéb államairól, például Szlovákiáról vagy a szintén mesebelien „hatékony” egykori Jugoszláviáról ne is beszéljek. Kell ezt még bizonyítani? A világ kapitalistáinak egyesülése ezt a folyamatot teljesíti ki.

És ez a folyamat nem pusztán az államokat – és az azokra alapozott demokráciát – ássa alá, hanem magukat az államokat is súlyos válságba juttatja. Korántsem véletlen, hogy ugyanazok hisznek a világ kapitalistáinak embermegváltó szerepében, akik egykor a világ proletárjainak embermegváltó szerepében hittek. Mindkét esetben elvakultan.

Közben kiderült, hogy mindkét megváltás emberellenes. Az ember kultúrlény. Egyénként és egy meghatározó közösség tagjaként is másak vagyunk. S a modernitás egyik legszörnyűbb babonája ellenére meghatározó vonatkozásokban egyéni másságunk is pusztán közösségi hovatartozásaink révén érvényesülhet.

A globalizált kapitalizmus közösségi voltunkat ássa alá, ahogyan a globálisnak megálmodott kommunizmus is tette. Trump ezt ismerte fel. Az amerikai ingatlanügynökök intellektuális szintjén természetesen. Azt még képes volt tudatosítani, hogy a globalizáció az amerikai középosztályt is súlyos válságba sodorta. De azt, hogy nem csak az amerikait és főként nem azt, már a minden szavából ordító nemzetállami önzés miatt sem volt képes (és hitem szerint nem is lesz képes) felismerni.

Így aztán Trump ez ellen a vész ellen nem a magától értetődő reakciót, azaz a másságok elismerésének, következésként harmonikus együttélésének módszertanát fedezte fel. Nem. Ő a nemzetállami elzárkózást, a politikai nemzet nevében kierőszakolt homogenizációt véli ellenszernek. Magyarán azzal a spanyolviasszal rukkolt ismét elő, mely szerint a kisebbségeknek nincs helyük egy többségi államban. Legyünk mindannyian ugyanolyanok!

Nyugat-Európa – s főként annak leginkább amerikanizált mintaállama, Németország – a kétségbeesés szinte már nevetséges reakcióit produkálja. Úgy tűnik azonban, hogy lassanként a németek is „észhez térnek”. Az európai államok sorra ismerik fel, hogy nincs itt semmi baj. Amit Trump akar, azt voltaképpen mindannyian akarjuk. Sőt nagyon. Csak semmi kisebbséget! Nem álmom az, hogy valamiféle Kasszandraként vonuljak be a romániai magyar sajtó történetébe. De nem tehetem meg, hogy ki ne mondjam: rövidesen csodálatos konszenzus fog kialakulni. Viharos gyorsasággal ki fog derülni, hogy Angela Merkel és Jean-Claude Junker és Nicolas Sarkozy és Marine Le Pen… és Orbán Viktor s a mi Cioloşunk is ugyanezt akarja. Mert ki nem? Egynyelvű és egy kultúrájú „globalizált” nemzetállamokat!

A konszenzus (melynek nyomán kő kövön nem marad) borítékolva van. Ezzel ugyanis a jelenlegi világrendszer ősrégi tévhite is végső stádiumába jut. Maga Trump dönti dugába. (Mellesleg – bár jóval rafináltabb eszközökkel – Hilary is ugyanezt tette volna.) A kisebbségek – ez még számos többségi létre készülődő kisebbségi honfitársam számára is fájdalmas lehet – legyőzhetetlenek. A kisközösségek, az államok, az emberiség mindig kisebbségekből épült föl – és azokból is fog fölépülni. A túlhajtott egységesülést mindig az „elkülönböződés” követi. Trump világraszóló diadala voltaképpen a kijózanító csődöt készíti elő. Sem egyénekként, sem közösségekként nem vagyunk egyformák. Az ember attól ember, hogy – Kosztolányival szólva – egyedüli példány. „Nem élt belőle több és most sem él/ s mint fán sem nő egyforma két levél, a nagy időn sem lesz hozzá hasonló.” S bár Kosztolányi még (ámbár ő sem mindig) az individualizmus foglya, evidens tétele ma már a közösségekre is érvényes. Mi, emberek és közösségek (a két fogalom elválaszthatatlan egymástól) azért létezhetünk, mert nem kizárjuk, hanem kiegészítjük egymást.

Trump diadala azért világtörténelmi jelentőségű, mert végképp zátonyra fogja futtatni azt a képtelen gondolatot, hogy az emberiség akkor lesz életképes, ha a globalitás lényegét megtagadva, a globalizmust, azaz a mindenszintű homogenzációt juttatja hatalomra. Az emberiségek, ha fenn akar maradni, egyetlen esélye van: az államok és az államokon belüli kisebbségi közösségek harmonikus együttélésének régóta esedékes kigyöngyözése.

Trump katasztrófa. Az emberiséget azonban amióta a világ világ csak katasztrófák voltak képesek észhez téríteni.

Trump – nézetem szerint, és nem utolsósorban végre! – önmagán jóval túlnőve egy valóban globális katasztrófa generátora. Egyfajta Antikrisztus. S ami számomra mégiscsak vigasztaló: eljövetele még idejekorán következett be. Talán még eljövendhet egyfajta végítélet is.

Bogdán Tibor: Trump győzött – a világ veszített

Kétszeresen is okosabbak lettünk. Először is most már tudjuk, ki lesz a világ – ha nem is ura, de mindenképpen – legerősebb vezetője.

Másodszor pedig azért, mert rájöhettünk, a romániai választók jóval okosabbak az amerikaiaknál. 2000-ben ugyanis, amikor – az arányokat természetesen szem előtt tartva –, ugyanolyan helyzetbe kerültek, mint most, amerikai „kollégáik”, vagyis két rossz közül a kisebbiket kellett választaniuk. Akkor a kisagyukban (és tulajdonképpen minden nép lelkében) meglapuló rasszizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet stb. ellenére nem az ezeket az elveket valló Corneliu Vadim Tudorra, hanem a kisebbik rosszra, Ion Iliescura voksoltak.

Ami Amerikában nem történt meg. Az amerikaiak a változásra szavaztak. És megkapták. Donald Trump „beletrampolt” az életükbe. A legrosszabb emberi tulajdonságokkal kérkedő, rasszista, adócsaló, nőket lenéző,szexista, útszéli nyelvezetet használó Donald Trump, azaz a nagyobb rossz lett a választások győztese.

Arról csak feltevéseink vannak, hogyan gondolkodott az amerikai választó, de talán úgy mérlegelt, arra szavaz, aki nem titkolja, hogy voltaképpen ugyanolyan, mint ő. A Trumpra szavazó többség mintegy feloldozást kapott a benne rejlő rossz nyílt megvallására, hiszen mi baj lehet vele, ha az Egyesült Államok elnöke, a világ legerősebb embere is ugyanúgy gondolkodik, mint ő? Trump győzelmével most már nyíltan kimondhatja mindazt, amit eddig nem volt ildomos kimondania, vagyis hogy: ki az országból az idegenekkel, le a zsidókkal, a négerekkel, a cigányokkal, börtönbe a politikai ellenfelekkel, az adócsalás tulajdonképpen nem bűn, a nők pedig maradjanak a fakanál mellett.

Félő, hogy kiszabadult a rossz a palackból. Nem kizárt, hogy hamarosan Amerikában is megismétlődik a „Brexit-szindróma”, amikor is a kilépésre szavazók jó része megbánta voksát.

Az máris sokatmondó tény, hogy még a republikanizmus etalonjának számító Bush-család is a demokrata jelöltre, Hillary Clintonra szavazott (más források szerint üres szavazólapot dobott az urnába, de ez szintén pártja jelöltjének megtagadását jelenti).

Azt még az Egyesült Államok politikai körei sem igen tudják, mi várható a teljesen kiszámíthatatlanul viselkedő Donald Trump győzelme után. Trump ugyanis az Amerikában már régebben is divatozó izolacionizmus, az antiglobalizáció, a begubózás híve. Sokan azt állítják, hogy az új elnök elsősorban Amerika belső ügyeit tekinti fontosnak, a külpolitikára kevesebb gondot fordítana. Az biztosnak látszik, hogy Washington számára Európa sokat veszíthet jelentőségéből, az új elnök külpolitikájában feltehetően Ázsiára koncentrál majd.

Amerikai elnököknél az már hagyományos, hogy nincs külön „román stratégiájuk” – és ez alól Donald Trump sem lesz kivétel (ehhez először is meg kellene találnia az országot a térképen) –, ám az nyilvánvaló, hogy Európa háttérbe szorulásával Romániának még kisebb lesz a jelentősége az amerikai diplomáciában. A „még kisebbnél is kisebb jelentőség” természetesen könnyen elviselhető, a legnagyobb gondot azonban Románia biztonsága jelenti.

Donald Trump ugyanis nem titkolta, hogy szükségtelennek és fölösleges pénzkidobásnak tartja a NATO-t. Ha esetleg felszámolja a katonai szervezetet – ami ugyan kevésbé valószínű, de ismétlem: Trump kiszámíthatatlan –, vagy legalábbis „talonba teszi”, akkor nem csak Románia, de a balti államok is kiszolgáltatottjaivá válnak Oroszország kénye-kedvének.

Putyinék valószínűleg pezsgőt bontottak a hírre, hiszen egyrészt viszonyuk a demokrata kormányzattal – és főleg Barack Obamával meg külügyminisztersége idején Hillary Clintonnal is – igencsak feszült volt. Másrészt úgy érzik, Trump győzelmével folytathatják politikai, gazdasági (és földrajzi) terjeszkedésre irányuló politikájukat. Romániát ez annál is súlyosabban érintheti, hiszen nem kizárt, hogy a Moldovai Köztársaság még inkább orosz befolyás alá kerülhet, vagyis nemigen lesz meg a 2018-ra „betervezett” „kerekded Románia”.

Gondolkodását, szemléletmódját, agresszivitását tekintve egyébként Donald Trump éppen az orosz elnökhöz, Vlagyimir Putyinhoz hasonlítható. Mindketten autokrata vezetők, politikusként is ugyanazt akarják: országuk régi presztízsének visszaállítását. Nem véletlen, hogy Trump választási kampányának jelmondatában is a régi nagyságát, tekintélyét visszanyerő Amerika szerepelt.

Szerencsére azonban a két elnök hasonlósága ellenére országaik között alapvető különbségek vannak. Trump nem teheti meg mindazt Amerikában, amit Putyin megtehet Oroszországban. Oroszországtól eltérően az Egyesült Államokban kiválóan működik a hatalmi ágak különválasztása, a kongresszusnak, a szenátusnak, az igazságszolgáltatásnak tényleges hatalma van, a demokrácia ténylegesen működik, így még lapokat sem olyan könnyű egy csapásra megszüntetni…

Demény Péter: Az őrültek veszélye

Soha nem bíztam a bizalmatlansági szavazásban, holott megértettem azt a taxist, aki annak idején Vadimra szavazott a többiek ellenében. Megértem az undort, a csömört, megértem azt is, hogy valaki sajnálja az eltelt akárhány évét, és beint a hatalomnak. Paul Cernat, a remek román irodalomtörténész és kritikus azt írja, Obama idején tíz százalék alá csökkent a decensen élő amerikaiak száma, s ez természetesen szintén riasztó.

Mégis azt hiszem, aki így szavaz, az nem számol az őrültek veszélyével. Nem értem, hogyan ember az, aki erre a pojácára ütötte a pecsétet, és nem érdekelnek a demokrácia szabályai. Hitlert is demokratikusan választották meg, Vadimot is úgy választották volna. Nem a demokráciáról van szó, hanem arról az emberről, arról a választóról, akiről jogom van azt mondani, hogy ostoba vagy cinikus. Vagy maga is pojáca: ki más őrjöngene rajongva Trump narancssárga simléderes sapkájáért és szexi-rasszista szövegeiért, magáért ezért a különös teremtményért?

Sokan (én is) abban ringatják magukat, hogy ez csak egy funkció, az "igazi" dolgok máshol dőlnek el. és valójában már el is dőltek. Ez valószínűleg így is van, csakhogy az őrült éppen attól őrült, mert meglepi a rendszert. Talán minden (kül- és bel- és gazdaság- és háború-) politika másként lesz ezután.

Ez senkinek nem jó, csak akik elmondhatják, "ilyen a demokrácia", és közben arra gondolhatnak, "és milyen remekül kihasználjuk mi is".

Gál Mária: Idegen számára a külpolitika

Hogy milyen változások lesznek Amerika életében, az attól függ, hogy miben lesz más Donald Trump elnök, mint Donald Trump elnökjelölt. Ha az a Trump marad, aki a kampányban volt, akkor igencsak radikális változások várhatók. De a kampánynak vége, a jelölt a múlté, Trump győzelmi beszédében már egy szelídebb, rendszerkompatibilisebb arcát mutatta. Korábban ugyebár azt hangoztatta, hogy rácsok mögé küldené vetélytársát, beszédében viszont dicsérte és gratulált neki.

Mindenképpen kénytelen lesz változni, mert bár az Egyesült Államok elnöke a világ legerősebb embere, ő sem mindenható, szüksége van a kongresszus támogatására. A nagy kérdés viszont az, hogy mennyire tudja integrálni a rendszer a fenegyerek Trumpot. Választási programjából sok mindenre nem lehet következtetni, mert tulajdonképpeni programja nem is volt, ő a fennálló rendszer tagadására épített, de anélkül, hogy különösebb részleteket árult volna el a hogyan másképpenről.

Amennyit ki lehetett az egész kampányból szűrni, Trump megjelenése „európaizálta” az amerikai társadalmat, korábban nem tapasztalt árkokat ásott. A választás utáni tüntetések is ezt jelzik. De ha nem tartja fenn korábbi retorikáját, ez talán még orvosolható. A faji és szociális kérdések az elnökjelölt Trump megközelítésének fenntartása mellett súlyos társadalmi feszültséget, megkockáztatnám, hogy zavargásokat, forrongásokat okozhatnak. Olyan szintű feszültségeket, amelyek képesebb megrendíteni az Egyesült Államok belső stabilitását. Elnökjelöltként például nemcsak azt ígérte, hogy megtiltja a muszlimok beutazását az országba, hanem azt is, hogy a terrorellenes harc jegyében regisztrálni fogják az országban élő muszlimokat. Gondoljunk csak bele, mit okozhat ez – az érintettek illetve az emberi jogok és demokratikus alapértékek mellett kiállók tömeges megmozdulását, tiltakozását stb. Mint ahogy az illegális bevándorlók kitoloncolása vagy a mexikói határra ígért fal megépítése is. Ezek faji háborúkhoz vezethetnek. De személy szerint nem hiszem, hogy megteszi.

Szociális téren többek között az Obamacare visszavonását ígérte jelöltként, ami ugyebár azt jelentené, hogy tízmilliók maradnának egészségügyi biztosítás nélkül. Ez amúgy is igencsak érzékeny pontja az amerikai társadalomnak, amelyet Obama megpróbált orvosolni, de sokaknak nem tetszett az általa preferált európai modell. Vissza lehet azt vonni, de egyelőre jobbat még senki sem ígért, Trump meg semmilyen elképzelést nem mutatott fel e téren.

Donald Trump gazdasági elképzeléseiről csak annyit tudhatunk, hogy nagy állami befektetéseket ígért, a szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálatát. Az egyértelmű, hogy valamiféle protekcionista gazdaságpolitika várható elnökségétől, de hogy mennyire, ez még nem látható.

Ugyanakkor a klímaegyezmény sorsa is kérdéses, és ez nem csak Amerikát, hanem az egész világot érinti, hiszen Amerika az egyik legnagyobb szennyező. Obama érdeme, hogy most csatlakozott a klímavédelmi egyezményhez. de Trump a globális felmelegedést lózungnak nevezte, s ha elnökként is így gondolja, az nagyon nem jó hír unokáink számára. Annyi már látszik, hogy a hagyományos fosszilis energiahordozók híveként ha nem is fogja megakadályozni az alternatív energiahordozók elterjedését, segíteni sem fogja.

Az új amerikai elnök politikájának mindnyájunkat érintő kulcskérdése a külpolitika. Ami Trump számára nagyon idegen, ezt bizonyította jelöltként is. Az amerikai elnöknek széles jogköre van a külpolitika formálásában, de még itt sem mindenható, a kongresszus nélkül e téren is korlátozott lesz a mozgástere.

Az, hogy Oroszországgal valamiféle konszenzusra törekszik, önmagában jó, az utóbbi időben egyre többet hangoztatott harmadik világháborús veszélyérzetet oldhatja. De kérdés, mennyire sikerül ez neki és stábjának – és főképp milyen áron. Ha a magába forduló, önmagára koncentráló Amerikát megvalósítja, és nem fordít figyelmet (meg nyilván pénzt) az emberi jogok nemzetközi védelmére, ha a nagy orosz-amerikai egymásraborulás ára az lesz, hogy Washington szemet huny minden jogtiprás és jogsértés fölött, akkor igencsak új világ fog kialakulni. Én nem igen hiszek ebben, mert bár Trump nem finnyás ilyen téren, Washington megszokta, hogy diktálhat, hogy diktál, és erről nem könnyű leszokni. Ugyanakkor nehéz lesz olyan stábot állítani maga köré, amely le tudja vetkőzni egyik napról a másikra a hagyományos, már-már zsigeri bizalmatlanságot Moszkva irányában. (És ez áll fordítva is.) Kétséges, hogy az USA el tud feledkezni az örökös rivalizálásról, szó nélkül elfogadja a korábbi kétpólusú világrend visszaállítását az utóbbi évtizedek amerikai egyeduralma után.

Kétséges, hogy az „America great again!” jelszavának hívő szavazói így képzelték a nagyságot. És nem hiszem, hogy majdani stábja, az amerikai kongresszus és véleményformálók egyik napról a másikra feladnák az örökös amerikai értékeket, és pusztán azért, mert új elnökük van, egyből nem lenne fontos számukra az emberi jogok védelme. Az biztos, hogy kevesebb hivatalos ilyen irányú figyelmeztetés és szankció lenne, de eltűnni sem fog, mert a rendszer erősebb, mint Trump.

Külpolitikai téren bár, bár messzinek és elméletinek tűnik, az egyik legfontosabb pillanatnyilag, hogy alakul Amerika közel-kelet politikája. Erélyesebb fellépés várható Trumtól Szíriában vagy átengedi a terepet Putyinnak, rábízza a rendezést? Kitart a „mérsékelt lázadók” támogatása mellett, vagy beáll Aszad mögé a terrorcsoportok ellen, és a háború befejezése érdekében és a majdani politikai rendezés során fordul csak ellene vagy folytatja a jelenlegi washingtoni politikát?

Kulcskérdés az Iránnal kötött atomalku is. Leállítja a közeledési folyamatot, visszaküldi-e karantéba a perzsa államot, tovább éltetve ezáltal is szunnita-síita versengést és a belőle adódó háborús feszültséget, vagy követi Obama nyitáspolitikáját?

Nem kevésbé fontos mindnyájunk számára, hogy viszonyul majd Washington stratégiai partneréhez, Törökországhoz. Ha beáll Erdogan ámokfutása mögé (miközben összeborul Putyinnal), hogy hosszú távra megpecsételheti mindnyájunk életét, hiszen utat nyit Európa más diktátorai, rasszista, fajgyűlölő politikusai számára is.

Hogy jó-e ez nekünk (itteni és ottani, mindenhonnani) magyaroknak? Nincs olyan, hogy nekünk magyaroknak jó-e. Nekünk csak az lehet jó, ami másnak is jó, mert nem buborékban élünk. És ez nem csak a mai globalizált világban van így, korábban is ugyanez érvényesült. Hozzánk is akkor jött el a felvilágosodás a sötét középkor után, amikor más európai országokba is (nagyvonalakban, történelmi távlatban nézve). Ha Olaszországban nem indult volna el a folyamat, mi sem részesültünk volna belőle. Történelmünk nagy fordulópontjai mind ilyenek – reformáció, ipari forradalom, gazdasági világválságok, világháborúk. A legutóbbi gazdasági-pénzügyi világválság is Amerikában kezdődött 2007-ben, 2008-ban már nálunk is tombolt. A nácizmus, fasizmus sem állt meg Németország, Olaszország határainál, a jelenlegi neonáci mozgalmak sem maradnak Nyugat-Európában, és a populizmus sem korlátozódik a Le Pen családra, nem francia belügy. Nálunk akkor van béke, ha a világban is béke van, akkor van fejlődés, ha a világban is az van és akkor van válság, ha a világban is az van. A világpolitikát pedig elsősorban az Amerikai Egyesült Államok befolyásolja.

Kustán Magyari Attila: Aki őszinte, tanácstalan

Egy olyan pofont kapott a Demokrata Párt, amely nekünk is fájni fog, de talán szükséges volt. Erről Slavoj Žižek nemrég nagy botrányt kavaró kijelentése jut eszembe, aki Trumpot azért szavazná meg, hogy egy forradalmi változásnak adjon utat az elnökségére érkező válaszreakció. Ennek a kulcsa kellene hogy legyen Bernie Sanders, akivel – és ezért az amerikaiakkal, de mindenki mással is – szemben egyfajta puccsot követettek el a „demokraták”.

Hogy ez megvalósul-e, nem tudni. Vélhetően mindenki, aki őszinte akar lenni, tanácstalan. Trump egy nagy kölyök, akit minden bizonnyal igyekeznek majd kordában tartani, de sokan fel is ülhetnek azokra a hullámokra, amelyeket ver. És talán éppen itt vannak a legnagyobb veszélyek: aki a közvéleményre ilyen primitív, egysíkú és gyakran egyszerűen hamis válaszokat ad, rákényszerítheti az önmaga fennmaradásáért is utána loholó establishmentet arra, hogy padlógázzal hajtson be egy zsákutcába.

Krebsz János: Anekdoták

Egyedül én jósoltam a maszol.ro hírportálon egyértelmű Trump győzelmet, és nem vagyok sokkal csalódottabb, mint akik Hillary Clinton győzelmét várták.

Apám akkora szurkolója volt a focinak, amekkorát azóta nem láttam. Harminc-negyven kilométert biciklizett egy-egy meccs megnézéséért. Amikor a hegyen gazdálkodott, a bajnoki fordulót követő napon hajnalban egy órát gyalogolt a friss Népsportért a vasútállomásra. Fejből elmondott húsz évvel korábbi csatársorokat, a játékosok múltját, pályafutását, mindent tudott a témakörben. Már nagyobb fiúcska voltam, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem totózik ekkora tudás birtokában. Mert a totó egy szerencsejáték, a foci meg játék. Ha meg lehetne jósolni az emberi tudás alapján egy-egy forduló eredményét, akkor éppen a lényeg veszne el a dologból. Az izgalom.

Ebben a választásos demokrácia játékban a közvélemény-kutatásokkal meg a jóslásra szakosodott intézményekkel valami kiszámítható és tervezhető dolognak kezdtük tekinteni (elsősorban a liberális értelmiség) a jövőt, a történelmet, a gazdaságot meg úgy általában a teljes emberi létezést. Ez éppen, szintén megjósolhatóan, bukásra volt ítélve, s ennek jeleire nagyon sokan a liberalizmus és a ráció temetését vizionálják. Hogy a Brexit, meg a menekültválság, meg a populista politikusok sorozatos győzelme mind azt jelzi, hogy véget ért az egyenlőségen, az emberi jogokon meg a politikailag korrekt beszéden alapuló társadalomépítés, visszatérünk az elit uralmától a tömegek akaratához és az erő politikájához. Elismerem, kicsit erre billent az inga, és most, törvényszerűen a másik irányba lendült túl. A fentebb írt liberális – demokratikus értékek nagyon tudnak hiányozni, ha már egyszer megtapasztalta egy ország a működésüket.

Annak idején, a rendszerváltás táján, amikor sokan úgy éreztük, hogy gyökeresen át lehet alakítani egy országot és társadalmat, közel kerültem több politikushoz. Egy itt meg nem nevezendő államtitkár mutatott nekem a minisztériumban egy szekrényt, amely telis-tele volt állampolgárok által küldött javaslatokkal. Akkor még ilyen volt az ország lelkiállapota, mindenki segíteni akart, a rendszerváltás sikere közügy volt, nem sokáig, de az másik történet. Beleolvastam sok-sok levélbe, az ebadó bevezetésétől (számításokkal tervezve a bevétel nagysága) az alkoholizmus visszaszorításáig iskolai tantárgy bevezetése által mindenféle amatőr és profi javaslatok szerepeltek, egy közös volt bennük, hogy a népakaratot jelenítették meg, amely becsatornázás (csúnya szó: politikai képviselet) nélkül megvalósíthatatlanok.

Trump ígéretei és a rá szavazók elvárásai nagyon hamar távolodni fognak egymástól sok területen, és ütközni másokon. Lehet, hogy gyorsan épül egy kerítés a mexikói határon, amíg még tart a lendület, és nehéz lesz friss bevándoroltnak lenni az USA-ban… De a többi ígéret és elvárás akkor valósulhat meg, ha át tud hatolni az adminisztráción meg a politika útvesztőin. Trump a politika világán kívülről jött.

Összehasonlításképpen: a Fidesz sikerességének egyik titka, hogy ők ismerik és használják legjobban a magyar választási rendszert (mellékesen: alakítottak is rajta, ahol kényelmetlen volt számukra.)

Kenedy nyert a tévévita jelentőségének felismerésével. Obama nyert az Internet jelentőségének felismerésével. Trump nyert a Facebook segítségével.

Még nem teljesen értjük. Maga az elnöki személyiség hasonlít a népszerű oldalra, ahol keveredik a valóság az álhitekkel, és annyira őszintén lehet bunkónak lenni, mint soha még.

Kuszálik Péter: Három szempont Mörfi műhelyéből

Piszkosul nagy pénzkidobásnak tartom a hónapokig tartó kampányolást. Tudom-tudom, ilyen sokba kerül a demokrácia...

Nem értem, hogy miért kellene örvendenem annak, hogy az Egyik vagy a Másik jelölt lesz a befutó. 1965-ben megtanultam, hogy ne fűzzek semmilyen reményt ahhoz, ha egy fiatal pártmókus veszi át a jogart: a fiatalság csak azt jelenti, hogy sokáig fog a nyakunkon ülni az illető (Ceau elvtárs is közel 25 évig, ugyebár).

Szomszéd bácsi nagy reményekkel fogadta az eredményt, mondta is, hogy nagy változások lesznek ezután. Jól van, válaszoltam, egy év múlva leülünk és végignyálazzuk, mi is történt. Politikusoktól semmi jóra se számítok.

(Bercó barátom rövid koccintási formulája: "Ne bánjuk meg tetteinket!" Azt kívánom a testvéri amerikai dolgozóknak, hogy négy év múlva, a mérleg megvonásakor elégedetten állapíthassák meg: ez jó mulatság, férfimunka volt...)

Rostás-Péter István: Lobbikra érzékeny kormányzat

Azzal, hogy az eredményt meglepetésként minősítem nem mondok többet az eddigi kommentároknál, de inkább a meglepetés hátterére érdemes odafigyelni. A rejtőzködő szavazókra, akik, íme, felborították a mérések adatait. Az FBI utolsó húzása, a választás előtti héten sokat nyomott a latba. Érdemes lenne megvizsgálni, immár a végleges és részletes eredmények között mazsolázva, hogy a két nagy pártjelölt mellett Johnson, Stein és McMullin voksai mennyire szóltak bele a végeredménybe, vagy árnyalták azt.

Ami a változásokat illeti, elővenném Trump száznapos programját és egy ceruzával ixelném be, hogy mit-hogyan tart be, vagy odáz el ebből az ígéretcsomagból. A kampányfogáson kívül ez lenne az első lakmuszpapír. Kérdés, hogy milyen összetételú szenátus és kongresszus alakul ki, és mit kezd magával a láthatóan tanácstalan és sokkolt demokrata tábor. Bevándorlás-ügyben bizonyos szigorításokat vélek megjelenni, valószínűleg egy Kanada-típusú rendszert. A profit révén pályát futott Trump nem tekinthet el attól, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van jól képzett fiatal munkaerőre.

Szeretjük azt gondolni, hogy mi (Magyarországként, kárpátmedencei, bárhonnani) tétel lennénk a világpolitikai játszmákban. Továbbra is ott állunk a prioritások végén, ezért gondolom, hogy érdemben nem lesz változás, legfeljebb a majd leváltott budapesti nagykövet nem lesz annyira kritikus a magyar kormány irányában. Kisebbségpolitikai szempontból a mindenkori washingtoni kormányzat a lobbikra volt érzékeny, tehát továbbra is sok múlik azon, milyen csatornákon tudjuk eljuttatni az üzeneteket, ahhoz, hogy ne csak a székely zászlóval fokozkodó diplomata ügye tűzze „napirendre” a magyar kérdést.

Különben jórészt Trump tanácsadóitól függ, hogy milyen irányba indul el Amerika, illetve hogyan folytatja. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a republikánus pártot monolit tömbként tekintsük, holott éppen a kampányban derült ki: jócskán vannak Trump-ellenzők, akik éppen a politika profizmusát féltik az ingatlanmágnás rendszerkívüliségétől. Az sem közömbös, hogy a héják és galambok nem pártszínekben díszelegnek, érdekeik világnézetre való tekintet nélkül átszövik a legfelsőbb döntési köröket. Az új elnök nem írhatja át az eddigi vektorokat, hangsúlyok bizonyára elmozdulnak idővel, de ehhez érdemben csak fél év múlva lehet hozzászólni. (Hacsak valamilyen plenáris válság nem készteti gyorsreakcióra…)

Székedi Ferenc: Pattogtatott kukorica

Tizennégy esztendővel ezelőtt Péter Lászlótól, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem szociológiai tanszékének munkatársától kaptam egy dedikált példányt A közvélemény szociológiája című egyetemi jegyzetéből, és különösképpen választások idején mindig bele szoktam olvasni.

Közel másfél évtized alatt akadt éppen elég választás szűkebb és tágabb környezetünkben, így most is tudtam, hogy az akkor még egészen friss, amerikai könyvészeti forrásokon alapuló tanulmányaiban mit és hol keressek. Rémlett valami, hogy az Egyesült Államokban még a második világháború előtt nem egy szociológus, hanem egy pattogatott kukoricagyártó minden szövetségi elnökválasztás előtt mind a két jelölt arcmásával és nevével díszítette fel dobozait, és az eladott kukorica adagok nyomán 1984-ig minden megválasztott elnök nevét helyesen megjósolta. Utánanéztem, a könyv szerint valóban így történt.

De azt is megkerestem a jelzett kötetben, hogy az Államok történetében fordult-e elő még ilyen melléfogás, mint most, amikor a közvéleménykutatók jelentős része az egyik jelöltre tippelt és a másik győzött. És bizony volt rá példa, és nem is egyszer. 1936-ban például 18 millió kiküldött postai kérdőív nyomán a republikánus Albert M. Landon átütő sikerét várták, a történelem viszont napjainkra már elsöpörte a nevét, viszont az akkor győztes demokrata F.D. Roosevelt megválasztott amerikai elnök neve fennmaradt az egész világon, nem is akármilyen eseményekkel kapcsolatosan. A jelzett könyvben azonban van egy bekezdés, amelyet érdemes ide másolnom, hogy mégse veszítsük el teljesen hitünket a társadalomtudományokban: „A szavazási szándékról szóló adatok mindig kizárólag arra az időintervallumra érvényesek, amikor az adatgyűjtés történt. Egy előre nem látható és nagy közérdeklődést kiváltó indikátor-esemény akár gyökeresen is megváltoztathatja a preferenciarendszert.”

Vajon esetünkben a Hillary Clinton magáncímről küldött emailjeit majdhogynem a választás előtti napokig kutató FBI-vizsgálat nem bizonyult ilyen indikátor-eseménynek? Tizennégy esztendővel ezelőtt az internet, a közösségi oldalak még nem hálózták be ennyire a világot, így roppant várom Péter László újabb kötetét, amely a közvéleménykutatások vizsgálatát erre a területre is kiterjeszti.

És hogy pajzán legyek: én kedden este Hillaryval feküdtem le és Donalddal ébredtem. És egy darabig még azt hittem, hogy a klasszikus változat után ez csak egy újabb Disney-mesefilm. A jól ismert erdélyi drámaíró viszont a világ egyik leghíresebb expresszionista festményét, a norvég Edvard Munch amerikai változatra átírt, csillagok közé szorított Sikolyát posztolta ki a közösségi oldalára, a soknemzetiségű bostoni hálózatkutatók pedig arról társalogtak nyilvánosan, hogy most vajon hova is kellene gyorsan áttelepedni....