A múlt hét végén érvénybe lépett a drámai éghajlatváltozás megelőzését célzó párizsi klímaegyezmény. Tavaly decemberben a százkilencvenöt ország (az államok kilencvenöt százalékának) részvételével tető alá hozott klímacsúcson arról született döntés, hogy az államközösség a széndioxid-kibocsátás csökkentésével a felmelegedést az 1,5 fokos globális küszöbérték alá szorítja. A hatályossá válás alapfeltétele volt, hogy a határozatot legalább ötvenöt ország ratifikálja. Ezt a célt sikerült túlteljesíteni. Hetvenegy ország parlamentje hagyta jóvá a döntést, s köztük van a két legfontosabb „tettes”, Kína és az Amerikai Egyesült Államok is. Európából eddig sorrendben Magyarország, Franciaország, Málta, Németország, Portugália és Szlovákia ratifikálta az egyezményt.

Látszólag tehát minden okunk meglenne a derűlátásra. Szakemberek és nemzetközi intézmények azonban arra figyelmeztetnek, hogy az egyezményben foglalt vállalások ma már korántsem elegendőek ahhoz, hogy a – viszonyítás alapját képező – iparosodás előtti állapothoz képest két Celsius-fokos átlaghőmérséklet-növekedést megelőzhessük. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, a széndioxid-kibocsátást további huszonöt százalékkal kellene csökkenteni. Ez mennyiségileg az Európai Unió éves széndioxid-kibocsátásával egyenértékű. (Az Unió egyébként azok közé az „államok” közé tartozik, melyek a kibocsátást évi 1,8 százalékkal csökkentik. Összehasonlításul: Kínában eddig évente több mint négy százalékos volt a növekedés.)

ENSZ-források szerint, ha a párizsi célkitűzés maradéktalanul megvalósulna is, az évszázad végére a felmelegedés elérné a 2,9-3,4 Celsius fokot. Ez bizonyosan katasztrofális következményekkel járna. A sarki jégtakaró olvadásának következtében nem csak a világóceán szintje emelkedhetne meg mintegy hat méterrel, ami szigetek, part menti városok, sőt egész országok „elsüllyedését” okozhatná, de – a szélsőséges éghajlati jelenségek általánossá válásával – a hatalmas területeket érintő szárazságok, özönvizek, tornádók, éhínségek, járványok és ezekből fakadóan a súlyos nemzetközi konfliktusok is elkerülhetetlenné válnának.

A legsúlyosabb azonban az, hogy a folyamatok előbb-utóbb visszafordíthatatlanná válhatnak. A földi éghajlat ugyanis olyan bonyolult, szinte már megszámlálhatatlan és egymással dinamikus kölcsönhatásban álló tényezők együttese, hogy a rendszer pontos modellezése, s következésként befolyásolása, gyakorlatilag lehetetlen. Botorság lenne tehát arra számítani, hogy korszakos technikai találmányok, melyek hosszú távon – legalábbis elvben – bizonyosan lehetségesek, kihúzhatnak bennünket a bajból. Nagy a valószínűsége annak, hogy ezek már későn érkeznének. A halogatásra tehát aligha van időnk. Ha a rendszer – önvezérlést lehetővé tevő – negatív visszacsatolásai szétesnek, úgynevezett pozitív visszacsatolásos folyamatok indulhatnak be. Azaz – a szó szoros értelmében – elszabadul a pokol. Az újabb változások ahelyett, hogy egyensúlyt teremtenének (ahogy az a negatív visszacsatolás esetében történik) csak tovább fokozzák az egyensúlyhiányt, ez pedig elkerülhetetlenül a rendszer összeomlásához vezetne.

Az a tény, hogy az államok kilencvenöt százaléka felismerte, hogy az emberi civilizáció fennmaradása a tét, valóban feljogosít némi derűlátásra. A felismerés azonban önmagában nem elégséges. Ahhoz, hogy az erőfeszítések sikerre vezessenek, az emberiségnek meg kellene tanulnia – az új évezred sorskérdéseinek vonatkozásában legalább – egységes entitásként viselkedni. Ez azonban olyan mentalitásváltást feltételezne, melynek esélyeiben – e pillanatban legalábbis – joggal kételkedhetünk.

Közhely, hogy a történelemből mi, emberek egyetlen dolgot tanulhatunk meg, azt ugyanis, hogy képtelenek vagyunk bármit is tanulni belőle. De még ha időnként rá is kényszerülünk némely tanulságokra, ez rendszerint akkor következik be, amikor a tanulsággal már nem sokat kezdhetünk. Amikor már fájdalmasan késő. Ezt egy magyarnak talán fölösleges is bizonygatni…

Hogy az egységesülésnek, azaz az emberiség emberivé válásának milyen súlyos akadályai vannak, azt a környezetszennyezés egy másik, kevésbé ismert aspektusa is jelzi. Merthogy nem csak a földet és a tengereket, nem csak a földi légkört szennyezzük mértéktelenül, de már a világűr ember általi szennyezése is átlépte a kritikus határt. A műholdak és űrállomások – hova-tovább mértéktelen – elszaporodásával az úgynevezett stacionárius űreszközök számára kedvező pályák fokozatosan telítődnek. Szakemberek számításai szerint e pillanatban kb. 750 000 kisebb-nagyobb, emberkéztől származó tárgy kering a Föld körül. S folyamatosan új és új berendezések kerülnek geostacionárius pályára. Ma már nincs jelentős állama a földnek, mely ne bocsátana fel műholdakat. És mivel ezt mindenki a saját feje szerint teszi, ezek az eszközök már egymást és az űrhajósok életét is veszélyeztetik. Ahhoz, hogy a katasztrófák megelőzhetőek legyenek a „rendszert” nemzetközi ellenőrzés alá kellene vonni, azaz meg kellene szervezni az elhasználódott űreszközök semlegesítését, illetve befogását és a Földre való visszaszolgáltatását.

E feladat elvégzésére önmagában egyetlen állam sem lehet képes. Még az az Egyesült Államok sem, mely eleddig a kaotikus halmazról a legrészletesebb információkat birtokolja. Ezért az államoknak föltétlenül együtt kellene működniük. Ez a követelmény azonban ez idő szerint megoldhatatlan, hiszen a szóban forgó információk jelentős része ún. államtitok, lévén, hogy a műholdak jelentős része is kémműhold. Az amerikaiak a saját kémműholdjaikra vonatkozó információkat még legszorosabb szövetségesükkel, az Európai Unióval sem hajlandóak megosztani. Nemhogy azzal a Kínával vagy Oroszországgal, melyek műszaki tekintetben már képesek arra, hogy befogjanak és a földre kényszerítsenek őket érdeklő űreszközöket.

Inkább közösen „vállalják” a kockázatokat.

Addig, amíg a Föld államai egymást ádáz ellenségeknek tekintik, s a mások fölötti dominanciát fölébe helyezik a békés együttműködésnek, hiú dolog abban reménykedni, hogy az ember valaha is azzá a racionális lénnyé válhat, akinek – épp a szóban forgó – államok politikai elitje aposztrofálja.

És akkor – minden jószándék ellenére – az a bizonyos másfél fok is naiv álom marad csupán.