Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy a székelyföldi autonómiáért folytatott küzdelem a román nyilvánosságban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szélsőséges célkitűzéseinek némileg szobatisztább változataként csapódik le. Az egymástól lényegüket illetően teljességgel független célok összemosása ugyanis a román – és sajnos az alig kevésbé visszafogott a magyar – informális nyilvánosságba (melyet leginkább az internetes kommentek jelenítenek meg) bele van kódolva.

Egy olyan Európában, mely önmagát nemzetállamok szövetségének, illetve egy felülről egységesített birodalom csírájának szeretné tekinteni, s mely az ismét csak informális közvélemény szintjén továbbra is éppoly elfogult, nacionalista és agresszív, mint a két világháború előtt és között, nem is lehet egyébre számítani. A bevándorlók iránti rokonszenv hivatalos retorikája, sőt az informális közvélemény egy jelentős részének rokonszenv-megnyilvánulásai ugyanis a józan szemlélőt aligha téveszthetik meg.

A nyugati átlagember korántsem pusztán, sőt főként nem az üldözöttek iránti szánalomból fogadja szívesen a bevándorlókat, hanem józan és minden érzelemtől mentes megfontolásból. (Hacsak az önzést nem tekintjük érzelemnek.) Még a bevándorlókat en bloc menekültek gyanánt aposztrofáló német politika sem virtuális kisebbségekként, hanem – kendőzetlen őszinteséggel – a lehető leggyorsabban asszimilálandó individuumok gyanánt szórja szét őket a német társadalomban. Azaz a német nyelven és a német kultúrán kívül más nyelvnek és kultúrának Németországban sincs helye.

A Nyugat egyáltalán nem tett le a XIX. századi idegengyűlöletről. Az idegenellenes érzület, mint számos egyéb alantas lelki energia – a jelekből ítélve – nem vész el, csak átalakul. A származásra alapozott biológiai diszkriminációval „szemben” mára már az állampolgárságra alapozott kulturális diszkrimináció a rend. Azaz: a faji alapú nacionalizmust manapság az állampolgári nacionalizmus helyettesíti. Jöjjön bárki bárhonnan, ha az állam határait átlépve hibátlanul elsajátítja a nyelvemet, kultúrámat, viselkedési mintáimat, azaz ha az identitás minden lényeges aspektusában velem válik azonossá, érzékeny lélekkel eltűröm, hogy demográfiai szorongatottságomban néhány év múlva ő tartson el.

De ha veszi magának a bátorságot és továbbra is ragaszkodik nyelvéhez, kultúrájához, szokásaihoz, szedheti (sokszor a szó szoros értelmében) a sátorfáját. Az államnak – legalábbis elvben, mert a gyakorlat bonyolultabbnak ígérkezik – joga van őt kitoloncolni is.

Nos, ebben az emberbaráti Európában, melyben a közösségi politika és jogrendszer szintjén a kisebbségi közösségekről jószerével szó sem eshet, aligha lehet csodálkozni azon, hogy románok és magyarok szinte már kórusban egységes, egynyelvű és egykultúrájú nemzetállamokról álmodoznak. Nagy-Románia és Nagy-Magyarország fantazmagóriája a lelkek mélyén még mindig meghatározó élmény. Az a tény, hogy továbbra is élesen eltérő esélyekkel, a dolgokon nem sokat változtat. Sőt, a román kulturális közösségben a világra szóló sikerek ellenére is erőteljesebben és türelmetlenebbül pusztít a csaknem maradéktalanul megvalósított álom.

Igaz, Magyarország is egyfajta megvalósult (igaz, ez esetben pusztán kismagyar) homogenitás álmába látszik belerokkanni. Mind kevésbé képes elviselni, hogy asszimiláció ide vagy oda, az eltérő kulturális közösségekből származó emberek számos dolgot ma is másképpen látnak, mint az őshonosak (vagy a még „idejében” asszimiláltak). Egy önnön nem-magyar származásának tudatát önként vagy kényszerűen tovább őrző asszimiláns számára a mai Magyarországon is két lehetőség marad. Vagy felcsap magyarnál magyarabb – azaz agresszívebben nacionalista – magyarnak, vagy a nálánál mégiscsak magyarabbnak érzett magyarokat igyekszik nyíltan – és minden adódó eszközzel – fasisztának megbélyegezni. A két attitűd kizárja egymást. S mivel a magyar állam polgárainak nem lebecsülendő (és intellektuálisan ma is meghatározó) része asszimiláns, a gyűlölködés borítékolva van.

A románságot látszatra még egyben tartja a magyar kisebbség jelenléte, de a nagynemzeti álom hajszolásának gazdasági, társadalmi és kulturális következményei itt is a fiatalság – egész Kelet-Közép Európában példátlan – exodusát indították el.

Valóban nem meglepő hát, hogy a két virtuális „nemzetállam” szinte már barátian támogatja egymást az elhülyülésben.

A magyarok máig nem képesek elfogadni a kétségtelen igazságot, hogy nem a románok vették el tőlünk Erdélyt, hanem mi ajándékoztuk nekik azzal, hogy nem voltunk képesek az – Európa egykori és mai védelmezőjeként aposztrofált – Magyarországot valóban példaszerű európai állammá alakítani, melyet a románok, a szlovákok, a szerbek, az ukránok ugyanolyan magától értetődően vállalhatnak, mint a németek, a franciák, az olaszok, a ladinok Svájcot. Sokak szemében ma is rokonszenvesebb a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom gyermeteg romantikája, mint egyfajta empatikus józanság.

És sajnos (bár nekik volna könnyebb) a románok sem képesek felfogni, hogy miután mindent, sőt jóval többet megkaptak, mint amennyit normális körülmények közt kaphattak volna, helyzetüket azzal konszolidálhatnák a leghatékonyabban, ha Romániát számunkra, kisebbségiek számára éppoly vállalhatóvá tennék, mint a német többségű Svájc tette önmagát a franciák olaszok, ladinok számára. Ez egyáltalán nem lehetetlen, hiszen utóbbiak például Svájcot még az európai gyűlölködés legsötétebb évtizedeiben is saját államukként vállalhatták, miközben a szomszédos államok többségi kulturális közösségeihez való tartozásukat sem kellett megtagadniuk. Ehelyett a román többség arra törekszik, hogy mindenütt és minden szempontból ő domináljon, hogy mindenütt és minden szempontból ráerőszakolja akaratát a kisebbségi közösségekre, azaz végképp elidegenítsen bennünket önmagától.

Nyilvánvaló: a román állam akkor cselekedne ésszerűen, ha maga teremtené meg azt a székely autonómiát, mely egyebek közt a „vármegyések” vitorlájából is végképp kifoghatná a szelet. A székely autonómia sem Romániára, sem a székelyföldi románságra nézve nem jelenthetne semmiféle veszélyt. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a nemzetközi közösség valaha is valamiféle nagymagyar törekvés támogatójává válhasson. Mert milyen alapon? Milyen jogalapja lehetett volna – még az 1919-es erdélyi magyarságnak is –, hogy ha a románok nem akarnak Magyarországhoz tartozni, Erdély egészét megőrizhesse? Igaz, normális körülmények közt a románoknak sem lehetett volna joguk a teljes Erdélyhez. S főként arra a kizárólagos jogra nem támaszthattak volna igényt, melyet végül az „ősi román föld” minden négyzetcentiméterére kiterjesztettek.

Ésszerűséget ez idő szerint mindkét féltől balgaság lenne elvárni. Merthogy ma még sem a románok többsége, sem a romániai magyarok jelentős része (a magyarországiakról nem is beszélve) nem a normalitásban, hanem az erőszakban, a fait accompli-k megteremthetőségének illúziójában hitt és hisz. A hatvannégy vármegyések Oroszországra tekintenek reménykedő szemekkel, a román hatalom mindinkább az Amerikai Egyesült Államok csicskásának szerepébe lavírozza magát.

Mindez nem csak azért kockázatos, mert országaink egy (a dolgok mai állása szerint sajnos ki nem zárható) világkonfliktus csatatereivé válhatnak, hanem azért is, mert az erőpolitika semmit nem oldhat meg. A politikai bölcsesség, a másik kulturális közösséggel való (tényleges egyenjogúságra alapozott) együttélés demokratikus technikáinak kigyöngyözése ellenben mindent újra és újra megoldhatna. (Endlösungokban csak az erőszakkultusz rajongói hihetnek.)

Persze sem a románokat, sem a magyarokat nincs jogom sommásan megítélni. Magyarként is és románként is (hisz kultúrám, emberi kapcsolataim, tehát énem egy része is román) azt kell tapasztalnom, hogy voltaképpen mindannyian Európát majmoljuk. Azt az európai „nemzetállamot”, mely jelenlegi formájában végnapjait éli, de melybe az angelamerkeli türelmetlen türelmek mintha ismét némi életet lehelnének.

Hogy a nacionalizmus mennyire elvakíthatja a politikacsinálókat, mi sem bizonyíthatná meggyőzőbben, mint az a tény, hogy Románia egy olyan (nyilvánvalóan hanyatló) birodalom után köti a szekerét, mint az Amerikai Egyesült Államok.

Mi lesz azután? Ha én get-beget (azaz tősgyökeres) román lennék, minden látszat ellenére inkább alapoznám a román állam jövőjét a székelyek (és a romániai magyarok) többségének lojalitására, mint az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi státusának örökkévalóságára. Hogy az amerikai politika jóhiszeműségéről ne is beszéljek. Alaposabb megfontolás után ugyanis rá kellene jönnöm, hogy a romániai magyarság lojalitása döntően tőlem függ, a világpolitika alakulását azonban – románként – semmi módon nem befolyásolhatom.

Sajnos csak székely vagyok.

Fotó: mosaicon.hu