Minden határon túli magyar kisebbségi közösség autonómiáról álmodik. Ezt az eléggé sokféleképpen értelmezett varázsszót tartja évtizedek óta minden gondja-baja egyetlen lehetséges gyógyírjának az erdélyi magyarság is. Hogy pontosan mit is ért ezalatt a többség (mármint a kisebbség többsége), az már más kérdés, és igencsak széles az elképzelések skálája is. Azzal kezdődően, hogy az autonómia megvalósulása pillanatától már csak útlevéllel jöhet a Székelyföldre a bukaresti román, egészen odáig terjed, hogy majd kizárólag mi döntünk a minket érintő ügyekben. (Hogy melyek ezek a „minket érintő” és értelemszerűen mást nem érintő ügyek, az majd menetközben kiderül. Ha kiderül. Ha megvalósul.)

Van azonban egyetlen határon túli magyar közösség, amelynek megadatott az autonómia, de mostanság egyre inkább úgy tűnik, nagyobb csapás nem is érhette volna őt. A szerbiai – vajdasági, délvidéki – magyarságról van szó, amely épp az általunk hőn vágyott autonómiának köszönhetően vált mára a legmegosztottabb kárpát-medencei magyar kisebbségi közösséggé.

Meglehet, hogy nem a céllal, csupán csak az eszközzel van baj, meglehet, hogy csak a kivitelezők szúrták el, de a végeredmény mindenképpen azt mutatja: kétélű fegyver a magyar kisebbségi álom, igencsak könnyen önként vállalt diktatúrává válhat. Olyan diktatúrává, amelyet saját verejtékével, demokratikus választás útján épít ki magának az adott közösség.

A Churchillnek tulajdonított mondás jut eszembe róla: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik. De találjanak ki jobbat!” Talán a kisebbségi autonómiára is érvényes ez, talán megvalósítható a közösség javára is, csupán a Vajdaságban nem sikerült.

Mert, hogy nem sikerült, az vitathatatlan. Minden határon túli magyar kisebbségi közösség szembesült már a belső megosztottság problémájával, sőt azzal az etnikai szemszögből nézve feloldhatatlannak tűnő dilemmával is, hogy miért is épít egypártrendszert magának a plurális többségi demokratikus keretben.

De az eredmény sehol sem lett annyira tragikus, mint a Vajdaságban. Itt a szakítás nem külső (budapesti vagy a többségi fővárosból jövő) beavatkozás, hanem az autonómia és az abból eredő belső erjedés eredménye. A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) mellett korábban is voltak kis pártocskák, de azok nem jelentettek olyan veszélyt, nem jeleztek olyan mélységű megosztottságot, mint ami a Magyar Mozgalom (MM) létrejöttével került a felszínre. Ami október 23-án történt – az egyetlen szerbiai magyar nyomtatott napilap, a Magyar Szó on-line felületén létrejött Szabad Magyar Szó portál – nemcsak a jéghegy csúcsa, a belső politikai, illetve médiaháború eredménye, hanem szomorú társadalmi diagnózis is egyben.

Egy szabad, plurális társadalomban, a megadatott autonómia paradicsomában „szabad” sajtóra volt-van szükség, mert az, ami látszólag szabadon működik, nem más, mint hatalmi szóval irányított pártfaliújság, amelyben nincs helye a véleménykülönbségnek, a bírálatnak, a szabad gondolatoknak... Az autonómia révén ugyanis a VMSZ túlsúllyal működő, a központi költségvetési pénzekből gazdálkodó Magyar Nemzeti Tanács (MNT) a magyar kulturális intézmények fenntartójaként olyan tisztogatást végzett a szerbiai magyar intézményrendszerben, amely már nemcsak a minőség, szakmaiság, hanem a szabadság rovására is ment. A magyar intézmények – média, színházak, egyebek – élére pártkatonák kerültek, a szakmaiságot a párthűség váltotta fel, a bírálatokat megfogalmazók a magyar közélet minden szintjén lapátra kerültek. A VMSZ vezetési stílusával, a párton belüli viszonyokkal elégedetlenkedők egy részét kizárták, mások önkéntesen követték őket. Így jött létre a Magyar Mozgalom és így jött létre a Szabad Magyar Szó is.

Vagyis, nem a szerb hatalom avatkozott bele a vajdasági magyar kulturális életbe, nem belgrádi intézkedések indították el a hosszú hónapok óta dúló magyar médiaháborút és eredményezték a Szabad Magyar Szó megszületését. A kulturális és médiaharc pedig nem véletlenül esik egybe a VMSZ szakadásával és a MM megjelenésével sem. A VMSZ-t és a MNT-t az utóbbi időben egyre gyakrabban és nyíltabban vádolták azzal, hogy megengedhetetlen módon korlátozzák a sajtó- és véleményszabadságot.

Olyan vélemények hangzottak el, hogy a VMSZ egyre inkább az erő jegyében politizál, elnyom és kiszorít minden más véleményt, a használt módszerek pedig a parancsuralmi rendszerek módszereire emlékeztetnek. (A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökének felszólalását az MNT ülésén például azzal utasították el, hogy „akinek ez nem tetszik, az foghatja a sátorfáját, és elmehet”.)

A Szabad Magyar Szó vezetősége közleményében azzal indokolta a portál létrejöttének szükségességét, hogy „a Magyar Szó olyan mértékben vált a hatalom kiszolgálójává, amilyenre még az egypártrendszer utolsó évtizedeiben sem volt példa”.

Kényszerűségből épülget ugyan egy a magyar autonómián kívüli magyar intézményrendszer, ám – ahogyan Tompa Gábor kolozsvári színházigazgató fogalmazott egy, a napokban megjelent interjúban – a pénzosztás is politikai fegyver, s hozzátenném, hogy az egyik leghatékonyabb. A vajdasági magyar (elsősorban értelmiségi) elégedetlenséget kifejező Magyar Mozgalom kezéből hiányzik ez a fegyver, hiszen a VMSZ uralja teljességében mind a Belgrádból, mind a Budapestről érkező pénzeket. Hogy mire lesz képes enélkül az egyre nagyobb táborrá duzzadó ellenzék, az az elsődleges kérdés. Pásztoréknál ugyanis nemcsak pénz van, hanem hatalom is, és nekik kedvez az autonómia rendszere is. Az idei választásokon még kizárták a versenyből a Magyar Mozgalmat (hivatalosan ugyan a szerb választási bizottsági tette, de az érintettek és híveik állítják, VMSZ-sugallatra találták használaton kívülinek azt a pecsétet, amelyet 1611 támogató nyilatkozat hitelesítésénél használtak), de négy év múlva újra lesz voksolás. A lakossági támogatottság alapján nem lesz gond a MM indulása, ám kérdés, hogy lesz-e hozzá pénze is. A Szabad Magyar Szó ugyan létrejött, de lesz anyagi háttere a működéshez? A Magyar Nemzeti Tanács által kezelt belgrádi költségvetési pénzek ugyan nem a VMSZ / MNT intézményeinek, hanem a magyar közösség intézményeinek szólnak, de az MNT döntéshozói a VMSZ színeiben nyertek mandátumot.

És, legalábbis eddig, ez a szempont mindent fölülírt. Az egyik Fidesz-potentát, Deutsch Tamás mondta a minap, hogy a Fidesz nem élt vissza kétharmados hatalmával, hanem „élt vele önkorlátozás nélkül”. Pásztoréknak a vajdasági magyar autonómia tette lehetővé, hogy ugyancsak önkorlátozás nélkül éljenek hatalmi fölényükkel. Ezek után az autonómiára vágyó kárpát-medencei magyarságnak érdemes legalább elgondolkodnia azon, hogy a modellben van-e a hiba, vagy pedig a kivitelezőben. Kivédhető-e vagy sem az, hogy az autonómia a saját különbejáratú diktatúránkká váljon? És ha nem? Ki tudunk találni valami jobbat? 

Fotó: joreggeltvajdasag.com