Az asztalomon toronyban állnak a megkezdett vagy csak olvasásra előkészített könyvek. Közöttük a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című tanulmánykötet. A félezer oldalas könyv először 1939-ben jelent meg, nekem az 1992-es reprint kiadásom van meg. Tizenhárom szerző egy-egy magvas értekezését tartalmazza, én Szekfű Gyulának a magyar jellemről szerzett tanulmányát kezdtem olvasni, de bokros teendőim miatt még nem jutottam a végére. Szövege első negyedében megtaláltam azt az eszmeforgácsot, ami jó origója lehet mai témánknak.

A honfoglalás utáni egy-két évszázad történéseit szemlézve jutott az alábbi következtetésre: „A jellemkép teoretikus megrajzolói a magyar melankóliában és pesszimizmusban valami trauma-képletet szeretnének látni, ősi katasztrófák, kudarcok, elvetéltség tudatalatti emlékeit. Ezer esztendő óta élő nép soha nem lehetett múltjában idegbeteg, különben nem érhette volna meg az ezer esztendőt. A melankóliát, a nemzethalálon való elmélkedést amúgy sem tekinthetjük igazi nemzeti tulajdonságnak; csak akkor merül fel, amikor a nemzet tényleg veszedelemes óráit éli, s ilyenkor a pesszimisztikus gondolkodás megjelenése egyenesen a józanság, realisztikus világosan látás jele. A testvértelenné vált nemzet, tudatára ébredve, hogy itt többé nem remélheti fennmaradását vérrokon népek államszövetségétől, lezárta a kapukat és minden búskomorság, rossz előérzet nélkül alkalmazkodott az új helyzethez.”

Árnyalatnyi hasonlóságot mutató érvelést olvastam Lin Yutangtól, az Egyesült Államokban született kínai bácsitól, aki 1937-ben A bölcs mosoly című könyvében próbálta a nyugati civilizációtól idegbajt szerzett generációt a nyugodtabb élet felé terelni: „A kínai filozófus olyan ember, aki félig nyitott szemmel álmodik, szeretettel és szelíd iróniával nézi az életet, cinizmusát gyöngéd elnézéssel keveri, föl-fölébred az élet álmából és újra elbóbiskol. Elevenebbnek érzi magát álmában, mint ébren s ezért éber életét az álomvilág tulajdonságaival ruházza föl. Félszemét behunyja, a másikkal látja sok mindennek a hiábavalóságát, ami körülötte folyik s amit ő maga cselekszik, de éppen elég érzéke marad a realitás iránt, hogy elszántan folytassa munkáját. Ritkán ábrándul ki, mert nincsenek ábrándjai és ritkán csalódik, mert sohasem is voltak túlzott reményei. Szelleme ebben a tekintetben tökéletesen szabad. (…) Az élettel szemben tanúsított közönyből származik az a fölény, amely képessé teszi az embert, hogy elnéző iróniával haladjon át az életen, elkerülje a hírnév, gazdagság és érvényesülés kísértéseit s elfogadja, amit a sors rámér. Ebből a közönyből származik szabadságérzete, kóbor hajlandósága, büszkesége és nemtörődömsége.” Csak ezek segítségével „juthat el az ember az élet erős és mély élvezéséig.”

„A kínai, mint nemzet inkább filozofikus, mint tevékeny” állítja, s ennek igen egyszerű magyarázatával is szolgál a szerző: „semmiféle nemzet nem bírhatta volna ki a tevékeny élet magas vérnyomását négyezer esztendőn keresztül. Négyezer esztendei tevékeny élet minden nemzetet tönkretenne. Fontos következménye ennek, hogy míg Nyugaton annyi az őrült, hogy elmegyógyintézetekbe rakják, Kínában oly szokatlan az őrült ember, hogy nagy tiszteletben részesítik.”

Az én olvasatomban mindkét szerző azt javallja: nem kell túl nagy fontosságot tulajdonítani olyan dolgoknak, amelyek nem befolyásolják az ember emésztését, álmait meg az időjárást.

Ha tetszik még emlékezni Zorbász fergeteges táncára – elropta Anthony Quinn, 1964-ben –, abból is le lehetett párolni a depresszió ellenszerét: alkalmazkodj az új helyzethez – minden búskomorság nélkül.

A fentieket két embernek üzenem. Az egyik a Teréz körúti robbantó, akit a magánzárkában megkörnyékezett a súlyos depi. Egyetlen oka lehetne rá: ha nem ő volt a tettes, de ennek – tudtommal – erősen kicsi a valószínűsége. Nem aggódom érte, majd megoldja valahogy.

A másik bácsi ekként kesereg: „Bezzeg, amikor az RMDSZ majdhogynem százéves honatyái huszadszorra is be kellett jussanak a román parlamentbe, akkor Markó Béla, Borbély László, Frunda György és társai mindegyre azt hangoztatták, hogy minden szavazat számít. Most, amikor egy ennél sokkal átfogóbb és lényegesebb kérdésben kellett dönteni, azaz népszavazni, akkor egyiküket sem lehetett hallani arról, hogy minden szavazat számít. Ha október 2-án nem számított, akkor december 11-én se számítson! – Egy volt hűséges, de kiábrándult utcafelelős” (Vásárhelyi Hírlap, okt. 3.; Az olvasó véleménye rovat.)

Vajh, október 2-án mi volt az az átfogó és lényeges kérdés? Miért kellett volna az RMDSZ-nek aggódnia bármiért is? A magyar kormány az eddigiek során számtalan tanújelét adta annak, hogy kiválóan kezeli a nemzet gondjait. A miniszterelnök már szeptemberben megnyugtatott mindenkit: a szavazásra jogosult egyének java része nemmel fog szavazni; aki nem megy el voksolni, az pedig a kormányfőre bízza a kérdés megoldását. Tehát: nyugi.

Kedvenc női magazinom augusztus 3-án hosszú cikket szentelt a magyar depi kérdésének „Vége a magyar depressziónak? A siker természetrajza” címmel.

A megszólaltatott ’piszológus’ párhuzamot vont a dán néppel, amelynek történelme egy fokkal sem rózsásabb a magyarokénál, de ők nem búsulnak, hanem permanens boldogság ül az arcukon. „A dánok is számtalan vereséget, megaláztatást és traumát éltek át történelmük során. Volt idő, amikor ők uralták egész Skandináviát, majd fokozatosan elvesztették minden területüket, s utolsó néhány száz évük története sem áll másból, mint vereségekből és veszteségekből. A dánok azonban ezekre a veszteségekre és vereségekre éppen ellentétes módon reagáltak, mint mi: úgy döntöttek, mostantól élvezni fogják és hálásak lesznek azért, ami megmaradt nekik. (…) ’Ami elveszett kívül, meglett belül’ – írta a dán H. P. Holst 1911-ben, s azóta ez a mondás vált a dánok alapmondatává, akik régi dicsőségük romjain a földkerekség egyik legsikeresebb és legboldogabb társadalmát építették fel.”

Úgy veszem észre, hogy a magazin programszerűen foglalkozik a témával, októberben a svájciakat hozta föl az elégedett, frászmentes nemzet példájaként. Várom a folytatást. Meg a híradást, hogy a Dunában felbukkant a depit zabáló aranyhal. Csak varsába ne tévedjen, szegény, az Országház környékén!

Fotó: mindenamihallas.hu