banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

Demény Péter: Piros pontok, fekete pontok

Meghalt Bara Margit. Nyolcvannyolc éves volt, és az elmúlt század egyik legmeghurcoltabb színésznője.

„A hatvanas évek közepétől (…) a filmszerepei elfogytak, miután kegyetlen és alaptalan rágalomhadjárat indult ellene: Bara Margitot is belekeverték a korabeli sikeres vendéglátóipari vezető, Ónody Lajos elleni koncepciós perbe, annak ellenére, hogy nem is ismerték egymást. Az egész városban elterjedt a vadászházakban lezajlott vad orgiákról szóló pletyka, az utcán utána kiabáltak, obszcén telefonokat, gyalázkodó névtelen leveleket kapott. Hiába próbált védekezni a rágalmak ellen, a Nemzeti Színházból az utcára tették, a kollégák, barátok elfordultak tőle.” – olvasom az index.hu-n.

Az igazság, remélem, árnyaltabb volt: talán mégsem fordult el mindenki tőle. A valóság azonban egyértelműnek tűnik: botrány lett, és belebukott. Holott a Bakaruhában női főszereplője előtt a hatvanas évek közepe után is fényes karrier várt volna.

Ez mégis annyira jellemző egyrészt a magyarságra, másrészt a kommunizmusra. A magyarságra, mert még jobb koponyáink, nagy tehetségeink is vigyázzba vágják magukat, ha művészet és erkölcs kapcsolatáról beszélnek, és úgy tesznek, mintha nem értenék (arra gondolni sem merek, hogy tényleg nem értik): a tehetség más terület.

Én is nagyon szeretném, ha minden tehetség az erkölcs bajnoka lenne, de tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem így van. Még ezt a fájdalmamat is kontroll alatt tartom, mert félek attól, amikor az erkölcs szempontjait látom viszont a művészetben.

A kommunizmusra, mert minden diktatúrára, minden autoriter berendezkedésre jellemző a prüdéria. Egy diktátor nem igazi, ha nem ő mondja meg romlásnak indult népének, mi a tiszta, mi a való, mi az illő; nem igazi diktátor, ha a hálószobába is nem tolja be a pofáját, mint varánusz a kirakatba.

Szóval az én kérdésem nem az, hogy így történt-e, hanem az: na és, ha így történt? És ezzel nem a Bara Margit emlékét akarom megsérteni, hanem felrázni azokat, akiket még egyáltalán fel lehet. Nem vagyok abszurd, nem állítom, hogy minden bűn egyformán közömbös egy kortárs művész és a közönség viszonya szempontjából, például azt gondolom, hogy aki mások ellen izgat vagy akiről kiderül, hogy pedofil vagy erőszaktevő, azzal másként kell bánni, mint azzal, aki esetleg másként örült az életnek, mint ahogy azt elvárták volna tőle. Hiszen ez nem is bűn, csak a szemforgatók eltartott kisujja szerint.

A napokban láttam egy interjút Marina Krilovici-csal, a félig horvát, félig görög származású román szopránnal, aki egészen nyíltan beszélt ifjúkori szerelmi életéről (már hetvenen túl jár), és többször is kijelentette, nem érti, miért kellene szégyenkeznie, hiszen szép nő volt, és szerette az életet.

Tulajdonképpen ez is csak azért tartozik másra, teszem hozzá én, mert ismert személyiség, és az emberek kíváncsiak a magánéletére. Ott a Bakaruhában, a Hideg napok, a Szegény gazdagok – a filmek. Tessék nyugodtan ítélkezni, ha már nem bírunk magunkkal. A művész magánélete senkire nem tartozik, hacsak ő maga úgy nem dönt, hogy megosztja. És a piros, illetve fekete pontok osztogatása végképp nem a mi feladatunk.

Fotó: galeriasavaria.hu

Kimaradt?