Bíró Béla: A náció állapota

Dragoş Pătraru Starea naţiei (A nemzet állapota) című, a Digi24 tévéadón hétköznaponként 22 óra 30 perckor sugárzott (üdítően szarkasztikus) műsorának hétfői adásából szerezhettünk tudomást róla, hogy Bukarestben valaki benzinnel öntött le és gyújtott fel két hajléktalant. A sajtó a hitleri asszociációkat idéző eseményt (talán épp rettenetessége okán) szorgalmasan elhallgatta, miközben a nagyszebeni medve kilövése nem csak országos botránnyá vált, de a világsajtó ingerküszöbét is diadalmasan átlépte. Mi sem lehetne jellemzőbb a náció állapotára, vélte Pătraru, mint ez a két történés. Főleg, ha még párhuzamba is állítjuk őket.

Az eset, bár kétségtelenül egyedi, aligha tekinthető esetlegesnek. Egy olyan államban, melyben a hatalom évtizedeken át az összes fontosabb társadalmi csoportot egymás ellen hangolta, melyben a sajtó büntetlenül uszíthatott és ma is uszíthat „idegen” társadalmi csoportok ellen, az intolerancia mind gyakoribb fellobbanásai gyakorlatilag elkerülhetetlenek.

Ebben az országban az állam vezető tisztségviselői vonultathattak fel román parasztokat a marosvásárhelyi magyarság ellen, bányászokat a bukaresti értelmiség ellen, s máig nem vonta felelősségre őket senki, az első esetben csupán „cigányokat” és magyarokat ítéltek el, az utóbbiban is pusztán a félrevezetett bányászvezérnek kellett néhány évre börtönbe vonulnia. De románok és magyarok romákat is felgyújthattak, jobbára szintén büntetlenül.

S a sajtóból ma sem hiányzik a kisebbségi csoportok elleni leplezett vagy leplezetlen gyűlöletbeszéd. A melegek kérdésében is olyan nézetek uralkodhatnak, melyek más európai uniós államban bizonyosan kivernék a biztosítékot. Minálunk természeteseknek számítanak.

A nemzetközi sajtó minderről – akárcsak a román a felgyújtott hajléktalanokról – szemérmesen hallgat. Romániát nem trendi rossz hírbe hozni. Itt, ha a hatalmi érdekek úgy kívánják, mindenki mindenkit utálhat, mindenki kijátszható mindenki ellen. Mindenkit lehet gyűlölni. Egyetlen kivétellel, az Amerikai Egyesült Államokéval. Amerika ugyanis mindenki – oroszok, magyarok, cigányok, értelmiségiek, homoszexuálisok, ateisták stb. – ellen megvédelmez bennünket, sőt a rakétapajzs égisze alatt egyfajta fellebbenthetetlen leplet borít a náció állapotára is. Azt persze nemigen vesszük észre, hogy másik kivétel is van, a hatalom, melynek – a NATO katonai érdekeinek fenntartás nélküli kiszolgálása fejében – Amerika is fenntartások nélkül kiszolgáltat bennünket.

Csakhogy amit a kíméletlen humorú és lenyűgözően szókimondó Dragoş Pătraru sem mindig fogalmaz meg: a náció állapota voltaképpen magának a „nációnak” a geneziséből következhet.

Egy olyan állam, mely létrejötte pillanatától a kulturális nemzetek közti egyenlőtlenségre alapozta az állampolgári nemzet állítólagos egységét, állampolgári értelemben sem teremthetett más nációt, mint amilyet teremtett. Mert ha egy államban bizonyos – kulturális, vallási, faji, szexuális és egyéb – kisebbségek másodrangú csoportoknak számíthatnak, ha az államban csak a román nyelv „államnyelv” és gyakorlatilag az ortodox vallás államvallás, magától értetődik, hogy a kirekesztő különbségtétel nem állhat meg a többségi nyelv és kultúra „határainál”, elkerülhetetlenül a többségi közösségbe is átszüremlik. Románok fognak románokat üldözni, megalázni, s végül akár föl is gyújtani.

Az intolerancia, a gyűlölködés, ha kvázi legális magatartásformává akceptáljuk őket, nem annyira a – már többé-kevésbé sérthetetlenné kérgesedett – kisebbségi közösségeket, mint inkább a többséget fogja szétzilálni. Mindezt magyar vonatkozásban már József Attila is világosan látta. „Mint oldott kéve hull szét nemzetünk” – állapította meg a magyar náció sok szempontból a mai románhoz hasonlatos állapotában, s a széthullottság ma már szemmel látható. A romániai következmények azonban hosszú távon a magyarországiaknál is súlyosabbakká válhatnak. Az ország máris kiürült, és a fiatalság exódusa gyorsuló ütemben folytatódik.

Igaz, az ország egy újabb egyesülés lázában ég. Csak kevesen érzékelik, hogy hosszú távon inkább a széthullás irányába tart. Nyílegyenesen. A diadalmas hatalom, mely az országot Szophoklész Kreónjának gőgjével (lásd Antigoné) saját kizárólagos birtokának tekinti, záros határidőn belül az ifjú királyfi, Haimon szavaival lesz kénytelen szembesülni: „Uralkodj hát a puszta föld fölött!” 

Kimaradt?