Egy tévéműsorban, amely egy fontos, de annál haszontalanabb zarándokút és sűrű földhözveréssel cifrázott görögkeleti Szent Pintyő ereklyéinek felkeresését hirdeti, illetve a közlekedési megszorításokra és dugókra figyelmeztet a menet útvonalán, mindez Bukarestben, ahol már „régen eloszlott a köd” (ahogyan egy régi propagandanótában vidámkodott a párt jól bérezett költője és nótaszerzője: azi negura s-a rispit), tegyük hozzá a szocializmus köde (ködje?), azt hallom, hogy szent reszketegek menete a Június 11-e téren fog áthaladni.

Ha történelmi emlékeim nem csalnak – ekkor már betöltöttem ugyanis az első életévemet – és tanulmányaimból is emlékfoszlányok maradtak e nap jelentőségéről, úgy tudom, hogy 1948-ban ezen a napon a Nagy Nemzőgyűlés kimondta a buzsoázia gazdasági erejének megszüntetését, azaz elkezdődött az államosításnak nevezett, irányított állami rablás, megfosztottták az embereket (kapitalistákat és a kis- és nagyvállalkozókat) a legfontosabb termelő- és szállítóeszközktől, és elkezdődött az, amit a rendszerváltás utáni néhány évben sikerült szétverni, lenullázni, ellopni, elkotyavetyélni, így aztán az eredeti tulajdonosok vagy utódaik, örököseik jóformán semmit sem nyerhettek vissza. Na de a nap az maradt, az utcanév az maradt, a jóízű szabadrablás emléke még mindig bizsergeti a szoctípusú rablás egykori elkövetőinek szívét, ha még élnek utódaikban.

Amikor erre rákérdeztem egy arra illetékestől, a hebeg és a habog csak úgy buzgott száján és hangszálainak rezgetőiben, végül kibökte, hogy igaz ugyan, az államosítás emlékét így is meg akarták örökíteni, és 1989 után fel ismerült a tér átnevezése, ám előtérbe kerültek a gazdasági szempontok, az utca átnevezésére szánt összegek szűkössége a fővárosi főtanácsban és találtatott egy történész és egy dátum, amely megmentette a tér nevét, ugyanis éppen száz évvel korábban ekkor robbant ki a bukarestiek forradalma, Bibescu, az uralkodó aláírta az alkotmányt és kinevezte a kormányt, amelyben Bălcescu is részt vett. Ezzel csak az a baj, tette hozzá a másik történész, hogy Havasalföld akkor még az ortodoxia időszámítása szerint élt, s az amit június 11-én történet, az tulajdonképpen tizenkét nappal később esett meg a valóságban, azaz június 23-án. Ami azért szép dolog, mert ekkor van az öcsém születésnapja, s a románok előrelátása határtalannak bizonyult, százkét évvel korábban már tudták, hogy meg fog születni családunk büszkesége...

S ha már a gyerekeknél tartunk, hadd emlékezzünk a hazai humanizmus és demokrácia újabb összeütközéséről. Egy piteşti-i iskolába beszabadult egy kezelhetetlen kamasz, akiről szülei nem árulták el, hogy lelkileg (vagy mentálisan, erkölcsileg) sérült, aki terrorizálta, verte vagy máskor csak halálosan megfenyegette osztály- és iskolatársait, akitől élni, tanulni és tanítani alig lehetett az iskolában. A gyerek ellen a diákság önszerveződve, saját kezdeményezésből a szülőktől is biztatást szerezve, sztájkba lépett. Megtagadták, hogy beüljenek az iskolapadokba, amíg el nem távolítják, meg nem zabolázzák hathatósan és tartósan a kis agresszort, a beteg lelket. Vagyis a tiltakozás legbékésebb, de talán hatékonyabb változatát választották. Mintha máris lenne iskoláinkban diákönkormányzat, amit komolyan kell venni.

Az eredmény: a beteg gyerek szülei nyilatkozatra kényszerültek, kiderült, hogy nincs iskolapszichológus talán az egész városban/megyében, a tantestület tehetetlenül áll a betörhetetlen tanuló jelensége előtt, mert erre őket senki fel nem készítette, vagy nem tudják kezelni a helyzetet, mert hiányoznak az iskolai, tanári stratégiák. Régebben az ilyet eltávolították, intézetbe küldték, esetleg gyorsított eljárással eljuttatták az érettségiig, csak hogy szabaduljanak tőle. A többi a szülők, az állam, a társadalom és a doktorok dolga.

De ami a legfurcsább, hogy a tantestület, a tanfelügyelőség, a tanügyi hatóságok, akiket az események meghaladtak, mégsem bizonyultak teljesen letaglózottnak, azokat a diákokat akarják megbüntetni – fenyegetésekben és makarenkói acsarkodásokban itt sincs hiány –, akik felemelték szavukat, feliratokat mutattak fel az iskola folyosóján, határozottak maradtak. A román felnőtt (nem csak regáti) társadalom ezt diszkriminációnak tartja, szemforgató álhumanizmusban tobzódva a tiltakozó diákok megbüntetésére készül. Ingatag jogalapon egyensúlyozva, vakon és tekintélyelvűségből. A diák csak járjon iskolába, akkor is ha megverik, ha leköpik, kibabrálnak vele. Így edződik az acél – az Osztrovszkij-módszer szerint.

Holott ha szétnézünk, sokkal erőteljesebb diszkrimikkel találkozhatunk például az autonómia ügyében, Székelyföld-elismerés, székelyzászló-tűrés vagy Koszovó vonatkozásában. De az őket nem zavarja. Sőt sportot űznek belőle. Mint Moldáviaban a hanuka-gyertyák döntögetéséből az ortodoxia igazabb hitének nevében.