A nemzetközi jog világosan meghatározza a háborús bűntények fogalmát és körét. Eszerint a jelenlegi regionális háborúkban és háborúnak még/már nem minősíthető fegyveres konfliktusokban részt vevő felek mindegyike követ el ilyen bűnöket. Mindegyike, kivétel nélkül, mégha egyesek többet, mások kevesebbet is, de tagadhatatlan, hogy mindkét oldalon ér tüzérségi találat kórházakat, iskolákat, lakóházakat, élelmiszer- és gyógyszerlerakatokat, víz és villanyvezetéketet, egyebeket Szíriában, Irakban, Jemenben, Afganisztánban, Kelet-Ukrajnában.

Mindkét oldalon lábbal tiporják az alapvető emberi jogokat, börtönöznek be embereket pusztán azért, mert a másik oldalhoz húz a szívük, vagy mert etnikailag, felekezetileg oda tartoznak; hallgattatnak el aktivistákat, újságírókat, kínoznak meg a börtönökben ártatlanokat vagy kevésbé ártatlanokat, miközben a nemzetközi kommunikációban ezek a konfliktusok a Jók és Rosszak harcaként jelenik meg, amelyben nyilván egyik oldalon csak Angyalok a másikon pedig csak Démonok harcolnak. Ahol az Angyaloknak és támogatóiknak mindig, mindenek ellenére igazuk van, ők soha nem tévednek, soha nem követnek el háborús bűnt vagy jogsértést, minden igazságtalanság csak a Démonok térfelén történik.

De hogy is néz ki mindez a valóságban? Vegyük a legközelebbi példát, Kelet-Ukrajnát. Alapállásban igaza van Kijevnek, hiszen nem a donbászi szénbányákban vagy bokrokban termettek a géppuskák, tankok, légvédelmi rendszerek, amelyekkel a hol szeparatistának, hol terroristának nevezett „oroszpárti” lázadók harcolnak immár több mint két és fél éve. Moszkva hathatós segítsége nélkül néhány hét alatt szétverte volna az ukrán haderő az ő lázadásukat, az ukrán hadseregtől zsákmányolt harci felszerelés (mert kezdetben szép számban történtek dezertálások, aminek nyomán fegyverzet és szakértelem egyaránt került hozzájuk) aligha lett volna elég, és aligha lett volna utánpótlás a harcok folytatásához. Mindez viszont aligha mentesíthetné a másik felet, hogy azonnal terroristáknak nevezze mindazokat, akik esetleg nem egy homogén egy nyelvű, egy kultúrájú, centralizált „nemzetállamban” képzelik el jövőjüket, egy olyan nemzetállamban, amelyben hiába más etnikumú a lakosság minimum negyede, a hatalom első lépése a kisebbségi nyelvtörvény hatályon kívül helyezése volt.

A Kreml bűnei aligha mentesítik a kijevi visszaéléseket, az orosz nyelvű tv és rádióadók bezárásának sorát, azt, hogy az odesszai szakszervezeti házban elevenen megégetett „oroszpártiak” haláláért senkit sem vontak felelősségre, tulajdonképpen ki sem vizsgálták a történteket. Nem mentesíti azt sem, hogy bár a minszki megállapodás aláírja, a kijevi kormánynak esze ágában sincs az érintettek bevonásával keresni a megoldást, kidolgozni a decentralizációt, biztosítani a Donbász különleges státusát. Épp a minap történtek is azt bizonyítják, hogy ahol háború van, ott nem angyalok harcolnak a sötétség erőivel. A lakóház liftjében felrobbantott szakadár parancsnok likvidálása tipikus terrorcselekmény volt, amelyet magára is vállalt egy „hazafias”, neonáci ukrán csoport, de egyelőre egyetlen hír sem szól arról, hogy az elkövetőket megpróbálták volna felelősségre vonni, de annál több hír van arról, hogy a jövőben a vasútállomásokról is kitiltják az orosz nyelvet Ukrajnában.

Nyilván, ez így nem fog menni, amíg a nemzetközi közösség mindent elnéz az egyik félnek, a másikat meg démonizálja, elég nehéz elképzelni, hogy az önmagától leteszi a fegyvert és aztán szépen élnek békében, míg meg nem halnak.

Nincs ez másképpen Szíriában, Irakban és Jemenben sem. Az aleppói orosz és szír kormányzati bombázások embertelenek, elképzelhetetlen szenvedést okoznak az ott lakóknak, elképzelhetetlen emberi tragédiák okozói. Csakhogy arról mintha senki sem beszélne, hogy az ostromlott városrészekben miért vannak ott még mindig a civilek. Ha figyelmesebben vizsgáljuk át a korábbi híreket, akkor rábukkanhatunk azokra is, amelyek arról szóltak, hogy a kormányhadsereg felajánlotta többször is, hogy korridort biztosít a várost elhagyó civileknek. Akik valamiért mégis ott vannak. Mégha van is közöttük jónéhány olyan férfi, aki a mérsékeltnek mondott lázadók oldalán kíván harcolni,a többség nyilván elment volna. Ha hagyták volna.

A moszuli ostrom kapcsán nap mint nap elhangzik, hogy az Iszlám Állam terroristái élő pajzsként használják a civileket, nem engedik ki őket a településről. Az aleppói helyzetben miért lenne ez másképpen? Talán mert itt az Ördög támad és az Angyal védekezik? Az aleppói „mérsékelteket” miért nem figyelmezetik támogatóik az élő pajzsra, miért nem kényszerítik őket arra, hogy zavarják el soraikból az al-Kaidát, és miért nem veszik rá arra, hogy engedjék ki a civileket az általuk megszállt városrészekből? Miért nem volt egy szó sem akkor, amikor e forradalmárok támadták meg és vonták fennhatóságuk alá a településeket? Igen, nekik nem volt légierejük,az ő fegyvereik csak föld-föld fegyverek, de ugyanúgy ölnek, mint az égből hulló bombák. És miért nem teszik fel már azt a kérdést is aktivisták, emberjogi harcosok, diplomaták meg mások, hogy honnan volt, van ezeknek a lázadóknak fegyvere, robbanószere, és ha Aszad ellen kezdettől a jók harcoltak, akkor kik voltak azok, akik 2011 decemberétől kezdődően elkövették az öngyilkos vagy más pokolgépes merényleteket a civil lakosság ellen? Kit terhel a felelősség azért, hogy Abu Bakr al-Bagdadi és serege egyik napról a másikra országnyi területeket rohanhatott le, talpig modern fegyverben? Addig mérsékeltek voltak nemde, akik állítólag a szíriai demokráciáért harcoltak a diktátor ellen.

Tényleg még mindig tartana ez a szörnyű háború, a szenvedés és menekülés, ha nem ilyen fekete-fehérben, a valósággal sokszor köszönőviszonyban nem lévő, sztereotípiás megközelítéssel kezelné a kérdést a nagyvilág?

Azt hiszem, hogy nem, és méginkább attól tartok, hogy semmi sem fog változni. Moszul hétfőn kezdődött ostroma legalábbis ezt a félelmet látszik igazolni. Szerdán az amerikai vezetésű nyugati katonai koalíció egyik tábornoka jelentette be, hogy a koalíció nem támogatja a Moszul ostromában részt vevő síita milíciák szövetségét, mert szektáriánus ellentétektől tart. Biztos, hogy a város szunnita lakossága nem várja tárt karokkal a síita harcosokat (a bevonuló kalifát viszont ünnepelte 2014 júniusában, azóta nyilván legtöbben „kiábrándultak”), de ugyanígy retteg az ugyancsak síita vezetésű kormányhadseregtől is, és szabályosan retteg a Pesmergától, a kurd haderőtől. Ennyi erővel egyenesen megkérhették volna az amúgy is ajánlkozó Törökországot vagy a bombázni mindig kész Szaúd-Arábiát, hogy szabadítsák már fel a szunnita iraki nagyvárost. És mindeddig arról volt szó, hogy a terrorellenes harc, az Iszlám Állam legyőzése prioritást élvez.

Irakban valóban az az igazi nagy kérdés, hogy az Iszlám Állam legyőzése után egyben lehet-e tartani a három részre szakadt országot, lehet-e belső békét teremteni, vagy máris készülni kell egy újabb polgárháborúra? Ám az is tény, hogy a felek bármelyikének kizárása a rendezésből megbélyegzést jelent annak függvényében, hogy a mögöttük állók épp szimpatikusak vagy nem a nyugatnak.

Ez a két és fél éve tartó közel-keleti terrorellenes háború állítólag a békéért, a méltányos és igazságos rendezésért folyik. Állítólag. Sokáig hittem is meg nem is, ám az Iszlám Állam ellen felvonuló síita milíciák kizárása igencsak megingatta ebbéli hitemet. Sőt, már az is eszembe jutott, hogy a következő nem kívánt szövetséges talán a Pesmerga lesz. Már-már fogadnék is erre, sajnos.

Tényleg a békéért folynak e háborúk?

Fotó: orientalista.hu