Gál Mária: Amerika európaiasodása

Mi átvettük tőlük a Coca-Cola kultúrát, a chipseket, olajjal pattogatott (mozi)kukoricát, cukros üdítőket, hamburgert, olajban sült agyonsózott sültkrumplit. Épp az vált mindennapjaink szerves részévé az amerikai életformából, ami a legrosszabb, ami legkártékonyabb egészségünkre, ami nagymértékben felelős a gyilkos hármas – magas koleszterin, magas vérnyomás és felnőttkori 2-es típusú diabétesz - ijesztő mértékű terjedéséért.

De nem maradtunk adósok sokáig, mára sikerült megfizetnünk a „jóért”, sikeresen átküldtük mi is a demokrácia tengeren túli őshazájába modern európai társadalmaink talán legnagyobb és legveszélyesebb rákfenéjét – a populizmust. Már maga a tény, hogy a multimilliárdos bohóc, a minden nyelvi határt lebontó, minden íratlan szabályt és jóérzést megsértő Donald Trump oda jutott, hogy a Republikánus Párt (de bármely párt) színeiben ő szállhat harcba a Fehér Házért, ijesztő és elképesztő.

Trump egy hosszú hónapokon át tartó nyílt előválasztási folyamatban verte meg fölényesen pártbeli ellenfeleit, s bár most már minden előrejelzés azt mutatja, hogy a novemberi elnökválasztás lefutott, s a Grand Old Party története egyik, ha nem épp a legsúlyosabb vereségére készülhet, ez a verseny valójában még nem zárult le. A hátralévő hetek hozhatnak még meglepetéseket, s különben is az utóbbi években világszerte nem egyszer volt példa arra, hogy a tényleges választási eredmény igencsak meghazudtolta az előrejelzéseket (Izrael, Nagy-Britannia stb).

Amikor Donald Trump az előválasztáson megkezdte diadalmenetét, nem sokan gondolták volna, hogy nem hull ki a rostán még a legelején, azt meg főképp nem, hogy meg is nyeri. Hiába sorjáztak körülötte a botrányok, hiába botránkoztatott meg kijelentéseivel minden demokratikusan gondolkodó embert, hiába bizonyította minden megnyilatkozásával, hogy gőze sincs az államvezetéshez, s rettentett meg tömegeket annak a rémképével, hogy netalán az ő kezébe kerül az a bizonyos piros gomb – ő mindent túlélt. A Hillary Clintonnal folytatott direkt harcban is ballépést ballépésre halmozott, botrányos nyilatkozatot még botrányosabbal tetőzött, és még dicsekedett is „adóoptimalizálási” mutatványával (értsd adócsalásával).

Pártjának elitje, a nagy republikánus médiaorgánumok, a hadsereg és számos ismert republikánus közszereplő kihátrált mögüle, lakossági támogatottsága mégsem foszlott szét, sőt időnként fej-fej mellett haladt a volt first ladyével.

S mindez miért? Mert a „népnek” elege lett a politikai korrektség kultúrájából, elege lett a politikai elitből. Az, hogy ez a gyűlölt estabilishment (demokrata és republikánus egyaránt) évtizedek óta biztosította azt, hogy az amerikai demokratikus értékek ne sérüljenek, hogy mindenki számára megmaradjanak az egyenlő esélyek, hogy az Egyesült Államok stabil, megbízható és kiszámítható világhatalom maradjon, már nem jó pontnak, hanem hátránynak számított. A nép (egy része) változást és nem stabilitást akar, másik része szabadon akar niggerezni, latinózni, esetleg puskával a kézben, élesfegyverrel vadászni az illegális bevándorlókra.

Igen, tudom, drámai túlzás, de tény, hogy a populizmus Amerikában is kéz a kézben jár a szélsőséges eszmék reneszánszával. Egy-egy kis európai Trump győzelmére még csak-csak legyinthettünk és mondhattuk, hogy egy fecske nem csinál tavaszt. De úgy tűnik, mégis megtörténhet. És ha mindezt annak fényében nézzük, hogy a másik „nagynál”, Oroszországban is eléggé kiszámíthatatlan személy kezében van a piros gomb, egy esetleges Trump a másik oldalon igencsak szomorú és mindenekelőtt veszélyes jövőképet sejtet.

Trump színrelépésével nemcsak a nyelvhasználat változott a kampányban, hanem a stílus, az eszközök is. Talán soha, vagy legalábbis hosszú évtizedek óta, nem láthattunk ennyire személyeskedő, övön aluli ütésekkel tarkított amerikai választási kampányt, amelyben jó európai módra minden elképesztő marhaság színre kerül, miközben maga a lényeg – a program, a jelölt társadalmi, gazdasági, politikai ajánlata vesztődik el. Ugyanakkor vígan burjánzik a gyűlölet, és gyökeresedik meg az Európa eme huzatos felén olyan jól ismert attitűd, miszerint nem ellenfelek, hanem ellenségek „harca” a kampány, a jelölteknek nem választást, hanem csatát, háborút kell nyerniük, győzelmük után nem nyugodt kormányzás, hanem valamiféle forradalom véghezvitele a feladatuk.

A milliárdos szexista kijelentéseinek illetve annak köszönhetően, hogy börtönbezárással fenyegette meg politikai ellenfelét győzelme esetén, veszített. A kérdés csak az, mennyire marad életben az a szellemiség, amit ő képviselt, mennyire lehet a továbbiakban is európai módra hülyíteni az amerikai választót? A multimilliárdos ingatlanbefektető, aki az elmúlt évek elitjének ugyanolyan részese, mint az általa támadott szereplők, az igazság bajnokának, az elesettek szószólójának, az elit legnagyobb ellenségének adta ki magát, féligazságokkal operált, diktátorokat dicsért, sokszor háborús retorikát használt, s aljas másságellenes indulatokat szított. Nem kért bocsánatot semmiért, tévedéseit, törvénytelenségeit (például az említett adócsalást), megbotránkoztató elszólásait szinte erényként feltüntetve büszkén vállalta.

A szellem, ami személyével kiszabadult a palackból, sajnos bukása esetén is maradhat. Óriásit tévedett a tekintélyes Grand Old Party, hogy ilyen jelöltet állított és egyetlen percig is beállt mögéje. De talán még idejében kiszálltak, volt bátorságuk beismerni tévedésüket, és sokan közülük – hogy csak a Bush családot említsük – Európában egyáltalán nem szokványos módon felsorakoznak az ellenfél jelöltje mögé, mert benne látják a demokratikus értékek garanciáját. Ez ad reményt arra, hogy az Egyesült Államok megáll a lejtőn. Mert ha nem, az Európát is még mélyebbre rántja.

Fotó: Newsweek

Kimaradt?