Mi jut eszembe arról, hogy Budapesten felfüggesztették a Népszabadság megjelenését? Elsősorban az jutott eszembe, amin már elkezdtem gondolkozni, hogy hétfőre mit írtam volna meg, ha nem válik kötelezővé ez a keményebb téma. Két másikat szemeltem ki, időm sem volt eldönteni, melyiket veszem előre.

Az egyik téma az lehetett volna, hogy Romániában az előző államelnök őszinteségi rohamában talpnyalóknak nevezte az egykori talpnyalóit. (Név szerint négyet említve, de úgy „többek között”.) Nem tudni, hogy az értelmiség krémje összefoglaló néven emlegetett társaságot, például Cărtărescut (agyő, Nobel!), Liiceanut (az általa szembehülyézett filozófust), Patapievici-et (a dodonai misztikust), Pleşut (aki elsőként határolódott-forma el tőle óvatosan) és Tismăneanut (mert másképp nem nevezhetem) is beleértette ebbe a „többek között”-be, vagy csak a sajtósok sokkal népesebb táborát (Cartianu, Fati, Halpert, Pora, Stanomir, és a három hosszú nyelvű T: Tăpălagă, Tolontan és Turcescu stb. az ismertebb nevek, amúgy mindegyiket felsorolni még a „klub” 134 tagját emlegető lista is rövid és esetleges, szubjektív, a magyar nevek pedig rajta, hm...). De akkor már a kiadványokat is: Adevărul, Capital, Dilema, Evenimentul zilei, Revista 22, România liberă; Gândul, Hotnews, ziare.com stb.; egy-kettőn – például a közszolgálatiakon – kívül a tévéadókat. Az „önkéntes seggnyalók” között természetesen voltak kevésbé ismertek és vidékiek is, és örök dilemma marad, hogy érdemes-e körükbe számítani az ádáz kommentelőket. Az ügy viszont érdekes fényt vet – különösen az államtöltelék kocsmaelnök furcsa hatalmának ismeretében – arra, hogy milyen a manipulált és manipuláló sajtó, hogyan működnek ezek a dolgok, nem is mindig érdekből, hanem sokszor makacs „meggyőződésből”.

Foglalkoztatott az a téma is, hogy a magyar sajtó mennyire egyoldalúan, részrehajlóan tájékoztat(ott) menekültügyben. Ha az innen-onnan fizetett, reklámbevételekkel ellátott médiumok esetében ez megszokott, az adófizetők pénzéből eltartott közszolgálati sajtó részéről súlyos vétség. Eszembe jut, amit az egyik volt magyar miniszterelnök állított: a sajtó árt azzal, hogy emberek szenvedéseinek, megpróbáltatásainak, áldozatainak képeivel „befolyásolja a közvéleményt”, amelyben emiatt a szánalom, a szolidaritás elnyomhatja a kellő szigort. De nem csak a szánalomkeltő hírek kezelése vált problematikussá a kampány során, hanem a kormányt bíráló külföldi vélemények ismertetése vagy az Európai Unió megoldáskeresésének, netán sikereinek a bemutatása is. És a megírandó cikkemben éppen részletezni és üdvözölni akartam azt a kiemelkedő jelentőségű eseményt, amelyet a sajtó éppenhogy jelzett, de nem méltatott vagy kommentált különösképpen: hivatalosan is: megkezdte működését a közös európai uniós határ- és parti őrség, a nemzetközi alakulat, amelyet az Unió rekordidő alatt hozott létre, s kiváló időzítésével is jelzi a megoldás lehetőségét ebben a nehéz kérdésben. Ez a pozitív fejlemény is mutatja, hogy az EU igenis működik, s a nemzetközi szolidaritás meg fogja oldani a menekültválság súlyos problémáját. (Ha a szíriai hadviselők is úgy akarják.)

No de most már nem ezeket kell megírnom, hanem sajnos azt, hogy elveszítettük a legjobb magyar nyelvű napilapot. A legprofibbat, legközszolgálatibb jellegűt, legváltozatosabbat, amelyik sokunkhoz legközelebb állt évtizedeken át. (Nem mellesleg azt a műhelyt, amelynek rovatainál sok mai erdélyi újságíró praktizált, tanulta a szakmát.)

Mert hogy valamit elvesztettünk, az nyilvánvaló, s a hirtelen megrázkódtatás után hajlamosak vagyunk valami problémakerülő, koffeinmentes „nemzeti” kivonatot elképzelni folytatásaként. A felfüggesztés gazdasági okairól nincs mondanivalóm, a közlemény alapján sem vagyok képes megérteni; de ismerve a sajtó és a hatalom viszonyának jellegzetességeit, tudom, hogy ha csak gazdasági az indok, akkor nem állítják le a lap oldalát a világhálón (az archívummal együtt), mintha nem is létezett volna, nem rendeznek olyan rajtaütésszerű akciót, amit a DNA is megirigyelhetne, nem zárják ki a szerkesztőség tagjait a munkahelyükről, és – hogy a politikai hozzáállás se maradjon ki – a fő kormánypárt alelnöke nem úgy nyilatkozik, ahogyan nyilatkozott. (Várjuk, hogy legközelebb a nemzeti ünnepen lelkes beszédet tart a sajtószabadság győzelméről.)

Amikor a hírt meghallottam, először az jutott eszembe: akkor most mi lesz a kedvenc szerzőimmel? Én a szombatot hosszú ideje elsősorban Megyesi Gusztáv jegyzete miatt várom. (Különösen amióta az Élet és Irodalom fizetésessé vált – remélem, az ÉS még megvan, mert nagyon sok más lap már nincs meg, miközben a magyar kultúra mindig lapok, folyóiratok körül szerveződött.) És gyakran Markó Béla politikai vagy irodalmi esszéi miatt. Meg Tamás Gáspár Miklós pengeokos eszmefuttatásai miatt, Szőcs Levente romániai mérvadó tájékoztató anyagai és jegyzetei miatt. Sorolni is nehéz a többi kedvenc szerzőmet Lengyel Lászlótól Kácsor Zsoltig, Révész Sándortól Uj Péterig, Hargitay Miklóstól Hegyi Ivánig. A többiektől mindenkiig. Külön hálával gondolok a rendszerváltás utáni két meghatározó főszerkesztőre, Eötvös Pálra és a jóbarát Vörös T. Károlyra. Vajon ki miatt, mi miatt csordult túl a pohár? Mit írt meg a Népszabadság, a nol.hu, amit nem kellett volna? (A felfüggesztésre villámgyorsan reagáló Wikipédia a Népszavát idézi, amely szerint „a lap olvasói és újságírói körében általános a vélekedés, hogy a döntést maga Orbán Viktor hozta meg, elsősorban az utóbbi hetekben a Népszabadságban megjelent, Rogán Antalt és Matolcsy Györgyöt érintő információk miatt”.) Vagy csak a referendum izgalmai jöttek elő?

Eszembe jutott még, hogy milyen sok – alkalmasint apolitikus – munkatárs, újságíró kolléga kerülhet létbizonytalanságba, s hogy ez milyen személyi tragédiákhoz vezethet. Meg hogy mi mindenről nem lehet már írni. Nem tudom például, hogy most megírhatom-e, hogy ez az eljárás, bánásmód arra emlékeztet, amit a hatalom Oroszországban és Törökországban tesz a sajtóval, az újságírókkal. Persze csak emlékeztet, hiszen azért mégiscsak az Európai Unió tagországáról van szó. Én mindenesetre most sem írhatok mást, mint a lehető legegyszerűbben és legőszintébben azt, ami eszembe jut. (Vajon az újságíró-szolidaritásról lehet írni?)

Befejezésként az jut eszembe, hogy vajon mikor olvashatjuk újra a Népszabadságot. Mikor kereshetünk az archívumában? Vagy létezik, hogy eltörölhető? Hogy majd a magyar nemzet leginkább meghatározó, korszakos jelentőségű napilapját az emlékezetből is kitöröljék? Azt hiszem, most ostobaság lenne reményről beszélni. Egyelőre még az sem vigasztal, hogy a világsajtó tele van az üggyel. Nem tudom, kinek mennyire fog hiányozni a Népszabadság. Félő, hogy ha népszavazást írnának ki arról, hogy a magyar állampolgár „akarja-e, hogy a Népszabadság a kormány beleegyezése nélkül ránk erőltesse nézeteit?”, a nem-ek elsöprő győzelmet aratnának. Ide jutottunk.

Utóirat

„Mihelyt a Times-ban a szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették, és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is – azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentősége lehetett. A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált. Ha egyszer már megtörtént, soha többé nem lehetett bebizonyítani, hogy hamisítottak. (...) A Times egy-egy számát – a politikai vonalvezetés változása vagy Nagy Testvér rosszul sikerült jóslatai miatt – akár tucatszor is újraírták, s mégis az eredeti keltezés volt rajta; egyetlen olyan példány sem maradt belőle, amely ellentmondhatott volna az újraírt példánynak. A könyveket is újra meg újra bevonták, átírták, s megint kiadták anélkül, hogy utaltak volna rá, hogy valamilyen változtatás történt. Még azok az írott utasítások, amelyeket Winston kapott s végrehajtásuk után mindig megsemmisített, sem állították soha, hogy hamisítani kell, ilyesmit még beléjük magyarázni sem lehetett; mindig csak tévedésekre, elírásokra, nyomdahibákra vagy téves idézésekre hivatkoztak, amelyeket a pontosság érdekében kell helyesbíteni.”

(George Orwell: 1984)

Fotó: lokal.hu