Nem vagyok meggyőződve arról, hogy érdekli a kisebbségi magyarságot az alább vázolandó téma, de legalább annyi közük van hozzá, mint a betelepítést elutasító népszavazáshoz. Talán még több is.

Jó tizenöt-húsz éve Magyarországon elindult a tanoda mozgalom. Ebben egyházak, civil szervezetek, alapítványok létrehoztak amolyan délutáni iskolákat, ahol a szegény sorsú, hátrányos helyzetű családok gyermekei megírhatták a házi feladatot, fölkészülhettek a másnapi iskolára, kicsit játszhattak, szórakozhattak elkötelezett felnőttek felügyelete mellett. Addig sem az utcán vagy rossz társaságban voltak. A tanoda részben pótolta azt, amit a hátrányos helyzetű családok nem tudtak biztosítani a gyermekeiknek. Az állam időnként pályázati uniós pénzekkel támogatta őket.

Értelemszerűen a hátrányos helyzetű településeken, városszéli kerületekben jöttek létre a tanodák, és különösebb magyarázat nélkül belátható, hogy a megcélzott közönség legnagyobb hányada a velünk élő kisebbség tagjaiból került ki. Akiknek integrációja hatszáz év alatt sem sikerült, hogy idézzünk a különböző kultúrák együttélését lehetetlennek tartó propaganda állításaiból egyet.

Hogy ezek a tanoda-kísérletek mennyire voltak hatékonyak, nehezen mérhető. De a magyar ugaron kissé talajidegen módon különbséget tudtak tenni integráció, asszimiláció, diszkrimináció fogalmak között a gyakorlatban.

A legújabb pályázatot 2015-ben írták ki négymilliárdos keretösszeggel úgy, hogy körülbelül százhatvan-százhetven tanodát tudnak támogatni. A beérkezett pályázatok száma meghaladta az ezret. A rendszer lefagyással reagált a túlnyomásra, kilenc hónapos késlekedéssel a napokban hirdettek eredményt. Illetve: felemás a helyzet, az elutasítottak megkapták az elutasító határozatot, a nyertesek listája még nem publikus. Mivel a régebben létező tanodák hálózatosodtak, módszertani és személyes kapcsolatokat építettek, nagyjából tudható, kiket támogattak, és kiket nem.

Így az a fura helyzet van kialakulóban, hogy a legrégebbi, legtöbb tapasztalattal rendelkező tanodák a legszegényebb településeken és régiókban nem kaptak támogatást, és olyanok, akik újként most vágnak bele a dologba (esetleg nem is hátrányos helyzetű gyermekek javára, valamint a korábban létezett és most megszűnésre ítélt tanodák módszertani segítségével pályázó szervezetek), viszik a pénzt. Pályázatonként húsz-harminc milliót.

Akik mindenben politikát látnak, azok tudni vélik, hogy ezek a régebben alapított tanodák valami szociál-liberális alapvetés nyomán abban utaztak, hogy képzéssel, esélyteremtéssel, felzárkóztatással kiemeljék a nyomorból a maguktól boldogulni képteleneket, és afféle ellenzéki felfogást képviselve szembeszegültek a hivatalos oktatáspolitikával. Vagy legalább a puszta létük jelentett kritikát a fennállóval szemben. Most, józan ésszel, miért támogatna egy kormány az ő nézeteivel nem rokonszenvező csoportosulásokat? Ha már támogatunk, akkor olyanokat, akiknek bízhatunk a hűségében.

A magunk részéről bízunk abban, hogy átlátható szempontrendszer alapján, igazságosan döntöttek a pályázatokról, mert a cigányság sikeres integrálása, az eredményes küzdelem a gyermekszegénység ellen és az esélyegyenlőség tevékeny szorgalmazása a közoktatásban pártok feletti, össznemzeti ügy. Magyarország jövője a tét, és Európában vagyunk.

Fotó: amnesty.hu