Az egyiknek minden sorát ismerem, a másik esetében súlyos hiányosságaim vannak, de mindkettő beválasztásának szívből örülök. Ez jutott eszembe, amikor olvastam a hírt, hogy a DIA idei éves közgyűlésén Balla Zsófiát és posztumusz Déry Tibort választotta tagjai közé.

Balla Zsófia költészetéből írtam a doktori dolgozatomat, képzelhetik tehát, hogy minden kötetét, megjelent és még meg sem jelent versét olvastam, de természetesen más szövegeit is, esszéit és a vele készült interjúkat, mindent. Déry esetében azonban leginkább csak a tisztelet mocorog bennem: olvastam A ló meg az öregasszony című elbeszélését (valamelyik tankönyvben is benne volt), a Szerelem és a Philemon és Baucis című csodálatos novelláit, egy esszéjét Németh Andorról, ismerem a róla szóló Réz Pál-anekdotákat, Örkény leveleit hozzá – és nagyjából ennyi. A befejezetlen mondat, a G. A. úr X-ben, A kiközösítő, a Kedves bópeer, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról mind kívül maradtak eddigi műveltségemen, nem beszélve avantgárd korszakáról, melyről a barátomtól hallottam. Röstellem, mégis így van.

Ennek ellenére bízom benne, hogy néhány szövegből meg tudom ítélni, hány pénzt ér egy író. És azt hiszem, Déry a legjobb magyar írók egyike. Érdekes, Milan Kundera is hivatkozik rá egyik remek esszéjében – Petőfi és Bartók mellett ő a harmadik magyar, akire. Ha valaki megérdemli, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Archívumában fellelhető legyen, akkor ő feltétlenül.

Balla Zsófia felvételének még egy szubjektív okból örülök. Néhány évvel ezelőtt ingerült esszét írtam arról, mennyire szűken merít a kanonizáló elit a határon túli irodalomból. Erdélyből (olyanokkal együtt, mint Bodor Ádám vagy Jékely Zoltán, akik tehát életük nagy részét Budapesten töltötték-töltik) összesen kilencen voltak, ráadásul sehol egy Karácsony Benő, egy Hervay Gizella, egy Szilágyi Domokos, egy Bálint Tibor. Az említettek azóta sem kerültek be, ami továbbra is fájdalmas, de reménykedjünk – az viszont, hogy Balla Zsófia bekerült, újabb zamatokkal gazdagítja a gyakran csak összmagyarnak csúfolt irodalmi konyhát.

„Ahogyan élek, az a hazám” – ez talán a költő legismertebb mondata. Számomra azért rokonszenves, mert ez a hangsúlyozottan egyes szám első személyű kijelentés azt sugallja, a hazát belül kell keresni: nem egy valós földrajzi, hanem egy eszményi lelki igazsághoz kell mérnünk magunkat, ott kell otthonra lelnünk.

Aki a DIÁba kerül, annak bizonyos idő múltán minden sorát olvasni lehet a neten. Én alig várom, hogy ott is elolvashassam Balla Zsófia nagy verseit a PaterNostertől A nyár barlangjáig, és hogy böngészhessek Déry alig ismert életművében.