Kóbor János otthon érzi magát, Nagy Feró meg egyenesen magyarnak benne. Meg még az a néhány tízezer, aki esténként a Fadrusz szobor mellől koncertre gyülekezett. Egy hét, ötszáz rendezvény, jelentős médiafelület és mindenekelőtt: hangulat. A Farkas utcáé, a Fogoly utcáé, az Óvár környékén meg a belvárosban generálisan. Ide nomadizál a negyedekbeli szórvány meg a vidéki is: Aranyosszék és Mezőség, de Kalotaszeg és a külföldre szakadtak. Nem véletlen, hogy egyre több osztálytalálkozót időzítenek erre az időszakra. És a többségiek, mert ha hetedjére minden augusztusban történik valami, az idővel ha nem is töri át a közönyt, de mállaszt belőle jókora felületen.

A szokványos miccses-sörös-tucctucczenés városnapoktól elütő közegben feloldódni percek kérdése. A háromszázezres agglomerációban sokszor ekkor futnak össze kolozsvári jóbarátok, akiknek a napi hajtásba süppedve már sms-nyi távolságra is nehezükre esik a kapcsolattartás. De ad hoc barátságok is szövődnek, fesztiválfrendnessz, bár ez azért több, mint nonstop buli.

Annál disszonánsabb ebben a milliőben az a silány provokáció, amelyet a közszolgálatiságra fittyet hányó, magukat újságírónak nevező tévések elműveltek. A Magyar Napok formátumához képest apró, disszonáns sípszó, melyet az éppen színpadra lépő zenekar hangolása is leseper. A nem is olyan rég  Funar uralta városban nyilván még vannak, akik értetlenül, rosszallóan és fejcsóválva nézik a szélről, ahogy a magyarok mulatnak. S hogy még mindig mennyire sokan vannak. Ám ezek aránya csökkenőben, a Magyar Opera vagy az Omega produkcióját, úgymond „nemzetiségi megkülönböztetés nélkül” élvezi az, aki igényes zenéhez szokott.

Megfigyeltem, hogy pár napig a Kolozsvári Magyar Napok után még érezni az augusztusi fiesta utórezgéseit. Utcán és buszokon a magyarok az évközbeni átlagnál hangosabban beszélnek, gesztusaik felszabadultabbak, otthonabbul viselik magukat néhány fokozattal. Majd az eufória utolsó, makacsabb fodrozatai is elenyésznek, és szeptemberre egyenzsivajba süpped az urbánus tájék.

A kolozsvári magyarok pedig házon belül vagy kvázigettósodott díszletek között élik meg tovább identitásukat az év maradék háromszötven-akárhány napján (mínusz a szintén refrénesedett március 15.) Még szerencse, hogy így is jobb dolguk van, mint az olimpia-rajongóknak, itt legalább csak egy esztendőt kell kivárni...

Fotó: Kolozsvári Magyar Napok