A zöld karszalag (karperec, karkötő, beléptető, nem is tudom minek nevezzem) még mindig itt van a csuklómon. Mint a fiataloknak, akik ezzel igazolják, hogy sok-sok nyári koncertet összebarangoltak. Nem tudom, milyen anyagból készül, de lehet vele tusolni és eldöntöttem, hogy még legalább két napig szentimentális okokból megtartom. Egyrészt, mert ritka alkalom, amikor az embert legalább a karperec szerint Iulius Claudiusnak hívják, másrészt pedig nagyon jól éreztem magam az augusztus 13-án megtartott mikházi római fesztiválon. És nem a látványos gladiátorharcok, a légiós katonák felvonulása, vagy más nagyobb méretű események miatt, hanem mert a Maros Megyei Múzeum és a Csűrszínház Egyesület szervezte egy napos rendezvényen rengeteg okos ötletet, hozzáértést, ügyszeretetet és derűt lehetett megtapasztalni.

A korabeli római provinciák élete a tankönyvekbe vagy filmekbe foglalt hadviseléseken és összeesküvéseken túl leszállt a földre, és a szervezők képesek voltak egyetlen nap alatt bemutatni, hogy milyen volt a mindennapokban annak a birodalomnak az élete, amely civilizációs értékeit, lám, a huszonegyedik századba is eljuttatta.

Az egyre inkább terjedő múzeumpedagógiai foglalkozásokon hajlamosak vagyunk azt érteni, hogy miközben a szülők szabadtéren valamilyen előadásba feledkeznek bele, netán söröznek és boroznak, addig néhány fiatal pedagógus vagy közönségszervező hajlandó a kis gyermekekkel foglalkozni: rajzolgatnak, arcokat festegetnek, agyagot mintáznak, nemezelnek, gyurmáznak stb. Nos, ezúttal igen nagy különbséget jelentett, hogy a római kori sátrakban, korhű eszközök és korhű ruhákba öltözött, gondolom főként múzeumi személyzet segítségével, a felnőttek is rengeteg részletét megtudhatták a korabeli foglalatosságoknak, és részt is vehettek bennük. Mozaikkészítés, kőmegmunkálás, festészet, üveggyöngy-, terrakottakészítés, kovácsműhely, kerámiaművesség, legyezőkészítés, konyha, pékség, szövöde, bőrdíszművesség, szépészet, jósda, gyógyászat, koszorúkészítés, viasztáblákra írás stb. – több mint húsz sátorban folyt a munka, és álltak mellettük nem csupán a nagyméretű, két nyelvű információs táblák, hanem láss csodát: a foglalkozásvezetők képesek voltak bármiféle kérdésre részletesen, szakszerűen és főként jókedvűen válaszolni. Látszott rajtuk, hogy számukra is öröm ez a játék, jómagam a római jóslások rendszeréről, műfajairól alighanem a világhálón sem tudtam volna meg többet, mint amit ott hallottam.

Csak úgy sziporkáztak az ötletek: aki képesnek bizonyult kifinomult szaglásával a helyben készített krémekben, az illatok alapján a felhasznált gyógynövényeket megnevezni, a Maros Megyei Múzeumtól oklevelet kapott mint kitünő unguentarius, akinek kedve tartotta, hogy a római konyhán csicseriborsóval kevert zöld paszulyban, vagy fűszernövényes, tört turókban fedezze fel a gasztronómiai örökséget, többször is megtehette, aki pedig az ötvösök vagy az ékszerészek munkájára volt kiváncsi, ajándékot is elvihetett, miközben a római hajfodrászok korabeli frizurákat varázsoltak a hölgyeknek, mindezeket ráadásul ingyen: az egész fesztiválon nem lehetett tapasztalni semmiféle pénzkihúzós jelleget, noha egyértelmű, hogy a sok-sok kellék, a rengetek formaruha, a szállítás és sok minden más nem kevés pénzbe, közpénzbe került. Ami az utolsó lejig nem ment kárba.

Külön elismerést érdemel a zárt kolostorudvar, amelynek egész területén ezúttal a szerepüket kitünően betöltő apácák foglalkoztak az érkezőkkel, és talán arra is érdemes figyelni: miközben sok más helyen a nagyközönség elől elzárják a könyvritkaságot, itt egyszerűen megoldották: a fedőlapokat és belső borítókat folyamatosan kivetítették, nyugodtan lehetett csemegézni a kötészeti ritkaásokban és az archaikus nyelvi szépségekben.

Nem folytatom. Minderről azért írtam részletesebben, hogy egyértelművé váljon: bármiféle tömegrendezvényt előzőleg alaposan át kell gondolni és meg kell tervezni. A manapság egyre terjedő falunap-divatnak van például egy jól bevált receptje: szentmise vagy istentisztelet, egy kis fúvószene, fiatalok rúgják a labdát, és hogy a szervezők ne legyenek vádolhatók a szellemiek hiányával, bemutatnak valamilyen könyvet, lelepleznek valamilyen mű- vagy álalkotást, aztán legtöbbször kiöregedett, vagy harmadrangú magyarországi énekesek, zenekarok az esti ivászat biodíszleteként két órát nyekeregnek.

Ez a kidobott pénz, Mikházával ellentétben, ahol úgy vezettek el a rómaiakhoz, hogy jövőre talán az is eszükbe jut: Graves, Dürenmatt, Kosztolányi és még sokan mások jártak ugyanezen az úton, ezért egy római irodalmi könyvsátor is beillene a térbe, vagy – ha már csűrszínház – akár néhány olyan jelenet, amelynek Róma a háttere.

Nem gond, ha a hozzám hasonló, néhány napos Claudiusok a bőség zavarával küzdenek.