Már-már otthonos bizsergéssel tölt el, amikor a villamoson két idősebb hölgy arról beszél izgatottan, hogy mégis mi lenne jó nekünk, ha Trump vagy Clinton nyerné-e az amerikai elnökválasztást. S teszik mindezt olyan hangon és szavakkal, mintha Orbán és Gyurcsány között dőlne el a kérdés, és nem több ezer kilométer távolságban, hanem mindjárt itt, a sarki gyógyszertár mellett. Ami már azt is jelzi, hogy hiába is tesznek sokan ellene, mi már nem gyógyulunk ki a globalizációból. Mert van egy olyan típusa a magyar embernek, amelyik minden egyes világeseményt, a Mona Lisa restaurálásától az ámokfutó lövöldözésekig el tud helyezni a hazai jobb- és baloldal viszonyrendszerében, tévedhetetlenül meg tudja ítélni, hogy az ulánbátori postások sztrájkja a tetves Gyurcsány machinációja, és kizárólag az ő érdekeit szolgálja, a török puccsot viszont egyértelműen az irtózatos Orbán találta ki, és csak neki hoz a konyhára. Az ilyeneknek nincs is nem is lesz már civil véleményük, a legszakértőbb szakemberek szavait is kizárólag annak alapján ítélik meg, hogy az ő szemszögükből mennyire beilleszthető a kialakított világrendbe. Magyarán ha a vízszerelő azt találja mondani, hogy másfél méteres befolyócső kell a mosogatógéphez, akkor érdemes kikérdezni, hogy kire szavazott legutóbb, és kit nácizik vagy komcsizik le a tévé előtt, mert ennek függvényében lehet az a százötven centi százharminc, de akár százhetven is. A gép cseréjéről már nem is szólva.

Összement a világ, és nemhogy csak összezsugorodott, de épp a mi zsebünk méretét veszi fel, a mi áldott nyomorunkat tükrözi vissza, mert magyar az egész világ, és magyar benne minden férfi és nő. A világ nagyobbik része persze ezt még nem egészen érzékeli, néhanap tud úgy tenni, mintha független lenne a kétpólusú magyar univerzumtól, de ez egyrészt csupán feledhető kisiklás, másrészt pedig az igazán éles szemű politikarajongó ezt sem hagyja besorolatlanul.

Igazából Merkeltől Erdoganig, Obamától Cameronig mindannyian csupán asszisztálnak a nagy magyar bajnokok küzdelméhez, létük is kizárólag attól függ, hogy tudnak-e alkalmazkodni a folyton változó, ám bizonyos szempontból roppant egyhangú és folyamatos magyar kampányhangulathoz. Mert ha Orbán elszólja magát Tusványoson, máris borul az egész amerikai képlet, Putyin lázasan jegyzetelni kezd, de Hollande is ennek alapján írja át migránspolitikájának alanyait és állítmányait. Mint ahogy egész ellenzéki pártcsaládok lesik szívszorongva, hogy mikor rezdül meg Gyurcsány szemöldöke, hogy azonnal bojkottra vagy épp ellenkezőleg, lázas részvételre szólítsanak fel az októberi népszavazás ügyében. Más kérdés, hogy a szavazás érdekében majd mindenkinek ide kell zarándokolnia, mintha legalábbis Mekkát keresnék fel, de ez már tényleg részletkérdés.

Szóval, hogy van ebben valami klausztrofób ízű otthonosság. Mint ahogy abban is, hogy valaki úgy állítja be a facebookos hírfolyamát, hogy abból töröl minden nem odavaló véleményt, posztot és ismerőst, hogy végül úgy tűnjön, hogy az egész világ vele ért egyet, az ő véleményét veszi át. És a saját kis diktatúrájában végül elégedett dől hátra, hiszen a meggyőzés kínja nélkül hódított, és közben szabadnak érzi magát, határok nélkül. A legnagyobb diktátorok sem voltak képesek elérni ezt rendeletekkel, törvényekkel, erőszakszervezetekkel, hiszen eddig mindenki, aki érezni kezdte magán a rácsok árnyékát, máris a szabaduláson, a kitörésen töprengett. Most viszont egyre nagyobb lelkesedéssel simulnak saját kis lakályos cellájuk falaihoz, és egyetlen ellenségük marad csak: az ellenvélemény.

A két hölgy is egyetértett a villamoson abban, hogy nekünk és a világnak Trump kell, mert ő végre rendet tesz. Szép, személyre szabott rendet, amelyben nincsenek mások, csak ők ketten plusz az elnök, mert már Terike is gyanús, olyan megengedővé vált az idegenekkel szemben, persze, mert nem ő takarítja el a mocskot. Aztán úgy néztek egymásra, olyan elégedettséggel és olyan magányosan, mint a Jóisten a hetedik napon.