Az olvasó minden bizonnyal ugyanúgy unja, mint én, mégsem tehetek mást, mint hogy ismételten kimondjam a leghiábavalóbb közhelyet: a terrorizmus csak a terrorizmus okainak felszámolásával szüntethető meg. És csak azok szüntethetik meg – hosszas és kínkeserves munkával –, akik kiváltották.

A terror azok közé a jelenségek közé tartozik, melyeket viszonylag könnyű előidézni, de szinte lehetetlen felszámolni.

Ma már evidenciának számit: a világ összes titkosszolgája, rendőre, katonája – a legkorszerűbb terror-elhárítási eszközök, megfigyelési technikák, nehéz és könnyű fegyverzet birtokában is – hiába próbál gátat szabni a terrorista merényleteknek. A virtuális elkövetők nyilvántartásba vétele, megfigyelése, emberi jogaik többségének felfüggesztése, sőt az elrettentés is elégtelennek bizonyul. A hatóságok ennek ellenére az „ugyanabból több” stratégiáját alkalmazzák. Ettől azonban az áldozatok száma nem csökken, hanem növekszik. Újabban alig van nap, hogy a világ valamely táján ne követnének el egy vagy több terrorista akciót.

Azaz a megelőzés hatékonysága a horribilis ráfordítások ellenére is a nulla közelében van. Sőt, mintha az akadályok csak fokoznák a terroristák elszántságát. A politikusok ma már azt sujkolják, hogy a terrorba nem szabad belenyugodni, de meg kell tanulni együtt élni vele. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az okokkal, azaz az arab világ ügyeibe való beavatkozásokkal, a nyugati érdekeket gátlástalanul érvényesítő katonai akciókkal, az önmagukat demokratikusnak tételező, mégis kontrollálhatatlan politikai hatalmakkal kell továbbra is együtt élnünk. Így aztán azon sem csodálkozhatunk, hogy a Nyugat rendszerint úgy tesz, mintha a jelenségnek nem is lennének okai, mintha a terroristák merő szórakozásból rohannának a pusztulásba. Valamiféle gyávaságból, ahogyan a bátor politikusok szokták – állig felfegyverzett katonák légióival a hátuk mögött – mondogatni.

A terrorista tette józan emberi ésszel valóban felfoghatatlan. Az empátia itt nem segít. Hiszen ki az, aki egy terrorista helyébe tudná képzelni magát? Azt, hogy valaki akárcsak gondolatban is ártatlan embereket gyilkoljon, semmiféle Paradicsom ígérete nem indokolhatja. Olyan mérvű undor, kétségbeesés, gyűlölet kell hozzá, mely egyszerűen elgondolhatatlan.

Azt kellene megvizsgálni tehát, hogy miből fakadhatnak az efféle indulatok. Hogyan tehettük olyanná az emberi világot, hogy ez a fajta felülmúlhatatlan embertelenség belefészkelhette magát?

A szakma hajlik arra, hogy a terrorista cselekedeteket elmezavarral, a lelki betegségek széles skálájával magyarázza. De ez a feltevés nyilvánvalóan elégtelen. Hiszen fanatikusok, elmebetegek, zavart tudatú személyiségek mindig is voltak. A terrorizmus azonban viszonylag új keletű jelenség. Egy különös paradoxon áll mögötte: az egyetemesnek tételezett emberi jogok ideológiájának és az emberi jogok gyakorlati lábbal tiprásának késő modern összeházasítása. Korunk uralkodó ideológiája ugyanis azt hirdeti, hogy minden embernek joga van a szabadsághoz, az emberi méltósághoz, az igazságossághoz. De ha bizonyos embercsoportok érdekei ütköznek a hatalom birtokosainak érdekeivel, a hatalom hajlamos azokat – éppen az emberi jogokra való hivatkozással – megalázni, kirekeszteni, sőt adott esetben el is pusztítani.

Az egyéni-közösségi méltóság ideológiájába vetett hit és az egyéni-közösségi megalázottság egymást kizáró tapasztalata ép elmével feldolgoztathatatlan. A pszichikai problémák, az elmezavar különböző válfajai ebből a tapasztalatból fakadnak.

Mindezt csak fokozza a fiatalabb generáció fölöslegesség-, esélytelenség-, hiábavalóság-tudata. Ezek az okok – főként a mélyen vallásos közösségek tagjaiban – még veszedelmesebb torzulásokat okozhatnak. Hiszen egy hívőnek, ha választania lehet az evilági megaláztatások és a másvilági megdicsőülés közt, csakis az utóbbit választhatja.

A legfontosabb kérdés tehát az lenne: hogyan juthatott a modern világ oda, ahol manapság tartunk. Egy önmagát demokratikusnak hirdető világban mind több fiatal érezi úgy, hogy fölösleges, hogy a dolgok nem csak nélküle, de egyenesen ellenére történnek. S ő mindezen semmit sem változtathat. Egyetlen dolgot tehet, elrontja azok mulatságát is, akik őt passzivitásukkal ebbe a helyzetbe sodorták. Halála ezért győzedelem. Elégtétel mindazokért a megaláztatásokért, melyeket el kellett szenvednie.

A kétségbeesés felülmúlhatatlan leleményessége tehát magának a modern demokráciának észbontó paradoxonaiban, azaz – József Attilát parafrazálva – a félig-sem-gondolt gondolatban keresendő.

Többé-kevésbé következetesen végiggondolni az uralkodó ideológiák konzekvenciát valóban nem könnyű dolog, az erőfeszítés módszeres elutasítása azonban iszonyatosan sokba kerül. Mindenkinek.

Fotó: AFP