Lehetetlen, hogy a migránsválság fejleményei és a Brexit nyomán mi, kisebbségi magyarok ne próbáljunk számot vetni azzal, hogy mindez rontja vagy javítja érdekvédelmi esélyeinket. A kérdés gyakorta a nyilvánosságban is megfogalmazódik, s a válasz rendszerint pesszimista.

A migránsok beáramlása, s a kulturális különbségekből fakadó feszültségek Európa-szerte jól érzékelhetően növelik a kisebbségellenességet. Európa nemzetállamai pedig hajlanak arra, hogy az Unió Parlamentjében és a nyilvánosság egyéb fórumain az őshonos kisebbségek problémáját összemossák a bevándorlókéval. Márpedig a kulturális jogok tekintetében még a kontinens leginkább bevándorló-párti állama, Németország is úgynevezett teljes asszimilációt, azaz maradéktalan nyelvi-kulturális hasonulást követel. Kulturális jogokról szó sem lehet. Attól félnek, hogy ha számunkra, kisebbségek számára tényelegesen is garantálnák a nyelvhasználatot és kulturális egyenjogúságot, arra előbb-utóbb a bevándorlók is igényt támaszthatnának.

Az Egyesült Királyság Brexitet követő széthullása ezeket a félelmeket csak tovább erősítheti, hiszen a kulturális kisebbségek, amint azt Anglia példája is mutatja, még a nyelvvesztést követően is visszatérhetnek feladott identitásukhoz, ez pedig a nemzetállamok széthullásához, illetve az államkereteken belüli kulturális hatalomátvételekhez vezethet.

A többségi társadalmak félelmei tehát csak erősödhetnek. A félelem pedig a lehető legrosszabb tanácsadó. A monarchiabeli magyar uralkodó osztály katasztrofális döntéseit Bibó István is erre a józan gondolkodást megbénító félelemre vezette vissza. Ők is, ahogyan a mai nemzetállamok elitjei, a kisebbségek beolvasztásának kísérleteivel próbáltak félelmeiktől megszabadulni. Ezek a kísérletek azonban csak fokozták, mert csak fokozhatták a kisebbségek ellenállását.

Az akkori kisebbségek és határon túli magyarság helyzete persze közelről sem azonos. A XX. század elején a nyugat-európai nagyhatalmak még teljesen bizonyosak voltak abban, hogy saját államaik nyelvi-kulturális homogenizációja sikerrel járt, a folyamat visszafordíthatatlan, ezért támogathatták a kisebbségi nacionalizmusokat.

A helyzet azóta gyökeresen megváltozott. Kelet-Közép-Európa két többnemzetiségű állama, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesett, a szovjet birodalomról nem is beszélve, Nyugat-Európában pedig épp mára válnak „időszerűvé” az elszakadási törekvések. Anglia, Spanyolország, Olaszország bármikor széthullhat.

Európa, úgy tűnik, nem képes határt szabni az egymást gerjesztő többségi és kisebbségi nacionalizmusoknak. Az asszimiláció manapság mind kevésbé tudja az „egységes és oszthatatlan” nemzetállamokat életképes szervezetekké kovácsolni. Egyszerűen azért, mert Európa többségi nemzetei ma már nem igazán bíznak önmagukban. Asszimilálni pedig csak imponáló önbizalommal, erőteljes és vonzó nyelvi-kulturális identitások birtokában lehet.

Egymást még képesnek látszunk asszimilálni, legalábbis ideig-óráig. De az erős kulturális identitással és – az ettől egyáltalán nem független – demográfiai virulenciával érkező migránsokat már minden jel szerint nem lehetünk képesek. Reális a veszély, hogy – hacsak az asszimiláció illúziójával nem számolunk le – ők fognak bennünket asszimilálni.

Ennek a folyamatnak egyetlen hatékony ellenszere lehet, az eltérő kultúrák demokratikus együttélésének törvényes szabályozása. Már eddig is bebizonyosodhatott, hogy az államok szétesésének pusztán a kisebbség és a többség egyenjogúságának biztosítása veheti elejét. Eleddig egyetlen olyan népszavazás sem végződött a kiváláspártiak győzelmével, amely valódi lehetőséget teremtett az államból való kiválásra. A kanadai francia nacionalisták már két alkalommal is döntés elé állították Québec népességét. Mindkétszer alul maradtak. S ez történt Skóciában is. S ha a spanyol többség hajlana a kompromisszumokra, ugyanez lehetne a katalán nacionalisták sorsa is.

A nacionalizmus újabb reneszánsza ezt az alternatívát lehetetleníti el. De egy globalizálódó világban ezek a folyamatok nem lehetnek hosszú életűek. A nyelvi-kulturális kizárólagosságra való törekvés eddig is abszurdum volt, manapság még inkább azzá válik. Ez nem jelenti azt, hogy nem lenne mindannyiunknak félnivalónk. Mindannnyiunkat (többségieket és kisebbségieket) az identitásvesztés fenyeget. Félelmeinket pusztán a kulturális sokszínűség fenntartásának valóságos garanciái oldhatják fel. E pillanatban még a mai többségek kezében a döntés lehetősége. Ahhoz, hogy megmentsék önmagukat, a mai többségieknek kellene megadniuk azokat a jogi garanciákat, amelyek később – kisebbségiként – őket magukat is megvédhetnék az identitásvesztés veszélyétől.

Arról nem is beszélve, hogy az életerős népességekkel való együttélés – a mindkét közösséget átalakító – kölcsönhatások eredményeként az őshonos népességek demográfiai deficitjét is mérsékelheti, valamiféle természetes kiegyenlítődéshez vezethet el.

Ily módon nem felfalnók, hanem erkölcsileg, társadalmilag, szellemileg egészségesebb létezéshez segíthetnők egymást. Nekünk, romániai magyaroknak is egy ilyen jövőre kell felkészülnünk.

Más ugyanis aligha lehet…

Fotó: iif.hu