Az Internaţionala mea (Az én Internacionálém) címmel megjelent emlékiratában Jánosi János, aki Ion Ianoşi néven lett jónevű bukaresti esztéta, megemlíti, hogy amikor olykor Erdélyben élő magyarokkal találkozott az Írószövetségnél, nem tudták elrejteni a neheztelésüket amiatt, hogy a román identitást választotta a magyar helyett. Jó példája ez annak, mennyire kompakt közösséggé szorította a diktatúra a kisebbséget, s a maga során ez is mennyire diktatórikussá vált olykor, ha súlyosabb szankciókat, mint a néma rosszallást, nem is igen alkalmazhatott senkin.

Ezúttal azonban fontosabb az, hogy ki élhetett egyáltalán a választás lehetőségével. Egy brassói zsidó fiú (Steinberger), aki a családból ismeri a német és a francia mellett a magyart is, hiszen anyanyelve, természetesen választhatta volna a magyar identitást, és akkor ennek még egyfajta ellenzéki értelme is lett volna. Csakhogy ő egy bukaresti zsidó lányba szeretett bele Szentpéterváron, oda költözött, és románként élt tovább.

Nekem, akit esztétikából, -ról, -ra tanított, nem tűnt úgy, hogy elhanyagolt volna bármit is a magyar kultúrából, bár természetesen a kortársaknak már nem tudott annyi figyelmet szentelni, mint amennyit szeretett volna. Hogy szeretett volna, azt onnan tudom, hogy amikor 2013-ban írtam róla a könyve ihletésére, és felajánlotta, ha Bukarestben járok, keressem fel, gyakran kérdezgetett az újakról. De persze a „régiekből” állt az ő igazi társasága, többször is elmondta, „Benkő Samu kebel jó barátom volt”, és ez a nyelvi formula mulatságosságán túl egy olyan életről árulkodott, mely a nosztalgiák hűvösében is telt. De hát melyik nem telik abban is?

Két magyar kötete is megjelent Bukarestben, aztán viszont tényleg a román kultúra szereplője lett, bár ez az osztályozás is a diktatúra elválasztó világnézetéhez tartozott, hiszen egy román könyvet éppúgy feldolgozhatott volna az erdélyi magyar szellem(iség), mint a magyarul megjelenteket.

1990 után, amikor esztétikát tanítani ingázott Kolozsvárra, ahol az édesanyja is élt (Látó Anna néven publikált könyveket), ismét találkozgatott például Gáll Ernővel és Schuller Rudolffal, akikkel egyébként a változás előtt is, de nyilván más lelki hangulatban. Bukarestben is találkozhatott magyarokkal, hiszen Domokos Gézától Gálfalvi Zsoltig és Horváth Andortól Ágoston Hugóig sokan éltek ott. Eredendően mégis a román értelmiség körében élt, románul tanított románokat („mahomedán”, emlékszik a barátom a másik szép szavára abból az időből, amikor bennünket tanított), románul írta lektori véleményeit román szerzők könyveiről román cenzoroknak.

Jánosi János 1956-ban a Központi Bizottság Művészeti Felügyelősége Tudomány és Kultúra Szakosztályának felügyelője lesz, s ez a tény egész életét megkeseríti: 1989 után emiatt támadják a legtöbben, az alpári Mircea Mihăieştől a visszafogottabb másokig. Claude Karnoouh szerint Jánosi Tordai Zádor ellen biztos súlyosan vétett, és nincs okunk kétségbe vonni ezt, hiszen a magyar filozófus személyesen mesélte el a francia professzornak az esetet.

Én éppen a kezdetben idézett emlékirat okán hiszem el, hogy megbánta, amit tett: Az én Internacionálém őszinte és vallomásos könyv, melyben a szerző az ötvenes-hatvanas években közölt cikkeivel is elszámol, és hosszan töpreng afölött, miért lett kommunista. Az is rokonszenves, hogy továbbra is baloldali marad (élete végéig kitartott a hite mellett), és amikor azt firtatja, ugyan miért, magának is a „megalázottak és megszomorítottak” óriási tömegével válaszol.

Egy hete halt meg, az öregkor lelassította rák végzett vele nyolcvannyolc éves korában. Szerettem, mert apai nagyapja és apja zsigeri liberalizmusát is végig megőrizte; mert nagyon művelt, nagyon értelmes és rendkívül nagyvonalú ember volt; mert soha nem próbált lehengerelni sem az okosságával, sem a műveltségével; mert miközben nem menthetem fel azért a múltjáért, amelyről semmit nem tudok, végig úgy éreztem, hogy egy liberális baloldalival beszélgetek. Talán az utolsóval.

Isten nyugtasson, János!

Fotó: mpinteractiv.ro