Azt mondják odafenn, hogy az Európai Unió Brexittel kezdődő bomlását az idézte elő, hogy a politikai elit nem hallgatta meg a nép szavát, s egyre inkább eltávolodott szavazóitól.

Próbálom sorra venni, mi mindent kifogásolhat a nép, mi az, amit egyáltalán érez, megtapasztal az Európai Unióból, és ebből mi az, ami érdekeit, netalán érzelmeit sérti. Mit akarhat a nép, mi nem tetszik neki ebből az önkéntesen összeállt birodalomból?

Egyszerű európai polgárként mindenekelőtt a személyek, áruk és szolgáltatások szabad áramlását érzékeljük. Azt, hogy ha akarom és van pénzem hozzá, akkor a vasárnapi ebédfőzés helyet átruccanhatok Bécsbe egy bécsiszeletre, vagy miccset enni Nagyváradra, sztrapacskáért Komáromba stb. Ha hirtelen az ölembe hull egy jegy a milánói Scalába, minden akadály nélkül elmehetek az előadásra vagy bármely nyugat-európai nagyváros szenzációs kiállítására, netalán Kölnbe a férfi kézilabda final fourra, hogy a Veszprémnek a helyszínen szurkolhassak.

Szülőként, gyermekem jövőjét tervezve gondolkodhatok huszonnyolc ország egyetemében, anélkül, hogy rámenne a gatyám, mert csemetém uniós állampolgárként nem extra díjért, hanem az adott ország fiaival-lányaival azonos feltételek mellett tanulhat, ha elég jó, akkor ingyen is, ösztöndíjasként bármely patinás egyetemen. Diákként mindenféle csereprogramban gondolkodhatok, fiatal végzősként pedig nem egy, hanem huszonnyolc ország munkaerőpiacában.

Településem egyszerű lakosaként az uniós támogatásokból megvalósuló infrastrukturális fejlesztéseket látom csak (jó esetben, rossz esetben a település központjában kivitelezett látványfejlesztést, valami toronyórát láncostól, szökőkutastól, de még ez is megvalósulása során elég sok embernek biztosít munkát és jövedelmet, nekem, polgárként jó közérzetet, ha arra vetődöm).

Vállalkozóként ugyancsak huszonnyolc ország piacában gondolkodhatok belső piacként, s egyáltalán nem zavar, hogy nem kell napokat eltöltenem vámolással és nem kell az ezzel járó plusz költségekkel terhelnem az árumat.

Engem mindez nem zavar, de hát nyilván nem vagyunk, nem lehetünk egyformák. Vagy nem vagyok a nép fia-lánya...

Viszont ha elit lennék, mármint politikai elit, akkor bizony elég sok dolog csipkedné a csőrömet. Míg magánemberként korábban elképzelhetetlen mértékben megnőtt a mozgásterem, politikai vezetőként ezzel egyenes arányban csökkent. Saját házam táját sem tudom kedvemre, saját elképzeléseim szerint alakítani, mert a csúnya Brüsszel, a hülye Brüsszel rám is érvényes szabályaival beleszól. Nem tudok egy rendes diktatúrát kiépíteni, mert belerondítanak, számon kérnek, pedig engem saját népem kent fel e nemes feladatra. Ez azért eléggé frusztráló dolog – ha én lennék a miniszterelnök, lehet, hogy én is megpróbálnék ágálni ellene és olyan hangosan hirdetném, amilyen hangosan csak tudnám, hogy bántják a nemzet szuverenitását a senki által meg nem választott brüsszeli csinovnyikok.

Európai és román meg magyar állampolgárként kissé elgondolkozom azért ezen, és nagyon úgy tűnik számomra, nincs legitimitásbeli különbség a budapesti, bukaresti és brüsszeli döntéshozók között. Romániában az államfőt ugyan közvetlenül választjuk, neki talán van joga azt mondani, hogy országában nagyobb a legitimitása, mint bármely uniós vezetőnek a huszonnyolcas birodalomban. De Magyarországon az elnököt is a parlamentbe voksaikkal delegált pártok képviselői választják, a kormány és kormányfő ugyanúgy a parlamenti választás nyomán kialakult erőviszonyok nyomán kerül ki, mint az európai vezetés.

A sokat szidott Európai Bizottság az Európai parlamenti választások során kialakuló erőviszonyok eredményeképpen alakul meg, ugyanúgy, mint a nemzetállami kormányok. Az EP-t pedig mi választjuk, működésére menetközben körülbelül ugyanannyit tudunk hatni, mint honi törvényhozásainkra, az EB döntéseit is ugyanúgy nem tudjuk befolyásolni, mint hazai kormányaink döntéseit. Négyévente, voksainkkal tudunk értékelni, befolyásolni – itt is, ott is.

Szóval, bárhogyan nézem, tényleg sérül a nemzeti szuverenitás, de nem a népé, amely épp háborog, hanem a döntéshozóké. Hogy miként sikerült egy egész sor országban elhitetni épp az ellenkezőjét a választókkal, az talán örök rejtély marad, legalábbis számomra.

Fotó: retroradio.hu