Bizonyára ismeri az olvasó azt a régebbi viccet, hogy mi az abszolút szemtelenség. Valakinek az ablaka alá rottyantani, majd bekopogtatni törlőpapírért. És mi a még nagyobb kitolás? Hát kinyújtani a kérelmezőnek... smirglipapírt.

Valami ilyesféle játszódott le a minap, hol máshol, mint a román demokrácia csúcsintézményének berkeiben, vagyis a parlamentben, annak is a szenátusi rekeszében.

Néhány felsőházi tag a baráti ugyancsak frankofon és jelenleg focifon Franciaországban járt egy interparlamentáris (vagy ehhez hasonló) küldöttséggel. Barátkoztak, haverkedtek, bratyiztak és tárgyaltak fontos mellékügyeket. (Bár ez utóbbi nem biztos, lehet, csak egyszerű udvariassági gesztus volt a látogatás.) Nem tudom, melyik párt színeiben kapták a jutalomkiküldetést Párizs városába, de azt gondolom, ez most nem is érdekes, ugyanis végeredményben az országot képviselték, szenátorták.

Amint már szokás, Franciaország bőkezű, adakozó: a keleti, balkáni végek, a frankofonia keleti bajnokai, a szenátor pajtások megérdemlik az ajándékokat. Elhalmozták hát padtársainkat mindenféle szajréval, jóval, retyerutyával, vicikvacakkal, szuvenírral és pikárdia szalámival, kis aranyozott eifeltornyocskákal stb. Mi tagadás, megtelt a bagázsi. Rogyadozott a hordár, koffer, bőrönd, kerekesszatyor, kézipoggyász, kofferkuli a sok jav alatt.

A repülőtéri vámvizsgálat során aztán kiderült, ami amúgy is nyilvánvaló és szemetszúró volt, hogy ezzel a terűvel bajos beszállni a Nagy Párizsból a Kis Párizsba tartó repcsibe. Ki kell fizetnei a csomagokra pótdíjat, súlyadót kell beáldozni, fejenkint 50 ajrót. Erre mondja az angol és a munkácsi nagybátyám: ajvé. Mert bármennyire frankón fon a román szenátor egymásba szavakat és törvényeket a kisebbség büntetésére, a vámos bácsik (még a festő Rousseau, le douanier is hajthatatlan maradt volna) nem akarták elengedni a súlytöbblet-illetéket, ki kellett perkálni az ötven eurót. Ami nem volt a szenátor uraknál – vagy erőst sajnálták. Oly közszereplők, akiknek ülés- és napidíja parlamenti ülélsszakról ülésszakra egyre magasabbra emelkedik az alagsori átlagtól távolodván.

Majd jött a szupercsel, ami túltesz az átlag hazai balkánpimaszságon: a parlament felsőháza rábólintott és kifizette nekik kártérítés gyanánt az ötven eurókat!

Holott a szajrét nem személyes érdemeikért kapták, hanem mint az országot képviselő hivatalos küldöttség tagjai. Tulajdonképpen a puritán országokban (biztos ilyenek is léteznek a földkerekségén...) ez az ajándék leteendő a kiküldő fórum asztalára, az intézményt, mint testületet illeti, majd egy arra választott etikai bizottság visszaoszthatja az 50 eurótlan uraknak egészében vagy részben. Vagy nem kérem az „anyagi kár” megtérítését elemi szégyenérzetből, hiszen közpénzből fizeti ki a testület a magánélvet.

De hát Romániában élünk és a nemzet legjavát képzelő fórumhoz nem illik a kicsinyesség. A nép indulásból jószívű, nagylelkű, áldozatkész, ha választott fiairól van szó. És jobb ostobának lenni, mint szűkmarkúnak a közjavakból.