A Brassói Lapokban azt írtam, hogy David Cameron a brexitől szóló népszavazással túljárt a saját eszén. Sajnos a tétel csak részleges. Az Európai Unió német líderei gyakorlatilag ugyanezt teszik. Amikor a Brexit hírére mámoros sörözésbe kezdtek, maguk sem gondolták végig, minek is néznek elébe. A káröröm (mely közismerten maga is észveszejtően gyönyörűséges) nekik is elvette az eszüket. Úgy látszik, nem mérik fel, hogy mik következhetnek. A mámor elfeledteti velük (s az úgynevezett magországok vezetőivel), hogy az angolokkal való kötélhúzás őket is katasztrófába juttathatja.

Németország gazdasági szárnyalása nem a made in Germany védjegyének köszönhető, hanem főként annak – s ezt nem én, hanem élvonalbeli német közgazdászok ismétlik hovatovább egy évtizede –, hogy Németország a fizetések, a nyugdíjak leszorításával, a helyhatóságok eladósításával szerezte meg azt a hatalmas versenyelőnyt, mellyel lenyúlhatták a peremországok piacait.

Csakhogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig. A helyi ipar csődbe juttatása, a partnerországok fokozatos eladósítása (ennek mintapéldája Görögország) az Unió államainak zömét lassan fizetésképtelenné teszi. Saját ipar és saját jövedelmek nélkül a német áruk előbb-utóbb felvevőpiacok nélkül maradnak. Főként, ha Kína gyengélkedése és az orosz embargó az ázsiai piacokat is leépíti.

A sör mind keserűbbé válhat. Angela Merkel háborúk nélkül hozta tető alá a német dominanciát. De mi lesz, ha a peremországok kihátrálnak ebből a németeket felvirágoztató „demokráciából”? Nem csak Anglia fogja megszenvedni az európai piacok elvesztését. Németország sokkal veszedelmesebb tétekkel játszik. Az angol népszavazás nyomán mások is hasonló gondolatokra juthatnak.

Mert, amit a németek a görögökkel műveltek, eddig is sokakat meggondolkoztatott. Németországnak, akárcsak az Amerikai Egyesült Államoknak egyre rosszabb az ázsiója. Elég csak az európai szatirikus lapokat végiglapozni. Epésnél epésebb karikatúrák vesézik ki Németországot. A németeket azonban mindez nem látszik gondolkodóba ejteni. Angela Merkel továbbra is valamiféle végső győzelemre játszik, mint ne mondjam, ki még…

A világtörténelem ilyen gyalázatos: a végső győzelmekről szőtt álmok csúfos, bár – hogy mondjak valami optimistát is – soha nem örök időkre szóló vereségekkel szoktak végződni. S a vesztes nem csak Németország lesz, hanem főként az Európai Unió, melynél szebb kísérlete aligha volt az emberi történelemnek. Az elmúlt mintegy háromszáz esztendő a gyakorta jobb sorsa érdemes többnemzetiségű birodalmak széthullásáról szólt. A nagy – svájci mintára virágzó államszövetségekké alakítható – birodalmak sorra széthulltak. Helyüket nacionalista szörnyállamocskák foglalták el, melyek készek lettek volna egymást egy kanál vízben megfojtani.

Az Európai Unió ezzel a rémületes tendenciával szemben kínált egy olyan alternatívát, mely az együttélés esélyeit annak hátrányai nélkül lehetett volna képes működtetni. Csakhogy a nagyhatalmi politika fokozatosan felülírta ezeket az esélyeket. Angela Merkel manapság még a látszatra sem ügyel. Németország kancellárjaként a tagállamokat gyakorlatilag negligálva tárgyal az Unió vezetőivel, s álláspontját minden áttétel nélkül, szinte már közvetlenül oktrojálja rá az egész államszövetségre. Ezek a gesztusok a jó ideig visszaszorulni látszó nacionalizmusokat ismét helyzetbe hozzák.

A leghevesebbek természetesen az osztrák-magyar és az orosz birodalom romjain felépült utódállamok. Hogy ezeket éppen a nemzetépítés nacionalista technikáit hevesen helyeslő – hiszen az általuk elért „eredmények” tartósításának sikeressége miatt rettegő – magállamok bátorították, közismert. Az kevésbé, hogy nacionalizmusra sok minden építhető (viszályok, gyűlöletkampányok, sőt háborús szövetségek is), de működőképes államszövetségek nem.

A visegrádiakról nem is beszélve, akiknek szövetsége, fájdalom, csakis kérészéletű lehet. Annak, hogy sikerülhessen, egyetlen feltétele lenne: egy minden nacionalizmustól mentes európai államszövetség. Ez most kudarcba fúlni látszik. Ha a visegrádi társak „sikerrel” járnak, akkor fognak csak igazán egymás torkának ugrani.

Anglia, mely szintén jócskán nacionalista, úgy tűnik, hasadozni fog. De Angliában – nacionalizmus ide vagy oda – a kiválás azért mégiscsak legálisan lehetséges. Az angol demokráciának ugyanis még mindig lehet némi köze ahhoz, amit népakaratnak neveznek. Ha Európa nem hajlandó valódi államszövetséggé válni, az angolok a konzekvenciákat is készek vállalni. Nem próbálják (nem is akármilyen) katonai erejükkel egyben tartani az államot.

Ami magától értetődő: ha az Európai Unió mint a szétforgácsolódás ellenszere nem működik, akkor nincs más alternatíva, mint a szétforgácsolódás. A politika a tények tudomásul vételének művészete. Az angolok – a jelek szerint – még emlékeznek valamire, ami hasonlíthat a politikára.

Anglia a szétesésbe sem fog belehalni. De hogy velünk mi lesz, azt csak a Jóisten tudja.

Fotó: blogin.hu