A brit referendum pénteki eredményhirdetése óta fejre állni látszik a teljes Egyesült Királyság. Alig néhány órával a brit „függetlenség” győzelme után máris gyűlni kezdtek az aláírások a repetára, hétfő reggelre számuk a három milliót is meghaladta.

A nagy pártokban belső válság tört ki. A toryk kereshetik az új miniszterelnököt és pártelnököt, valakit, aki hajlandó lesz levezényelni a kilépést, miután a népszavazást kezdeményező David Cameron erre nem hajlandó. A Labour alig néhány hónapja választott unortodox elnöke, Jeremy Corbyn alatt is igencsak inog az elnöki szék, miután vagy egyáltalán nem, vagy csak félszájjal állt ki az uniós tagság mellett.

A hogyan tovább egyelőre a legnagyobb homályba vész, s bár spekulációk tömege jelent meg a referendum előtt és után egyaránt arról, hogy ki mit veszít Nagy-Britannia kilépésével, hogy mi minden és hogyan alakul majd át, a tényleges választ senki sem tudja, hiszen nemcsak precedens nincs, de egyértelmű vonatkozó uniós szabályozás sem. Az önkéntes alapon bővülő Európai Unió nem csak arra nem készült fel, hogy mit tegyen a belépési kritériumokat ugyan teljesítő, de a belső írott és íratlan szabályokat felrúgó, megsértő renitenskedő tagokkal, vagyis nem csak azt nem szabályozta le, hogyan kell valakit kizárni a klubból, hanem azt sem, hogy hogyan távozhat önkéntesen valaki.

Meg sem próbálok tippelni, miután számomra ezúttal is bebizonyosodott, hogy soha ne vegyek lottószelvényt és ne hallgassak a megérzéseimre, mert a vágyaim még véletlenül sem találkoznak az irracionális valósággal. Igaz, ezúttal nagyon nem voltam egyedüli, aki az eredményhirdetés pillanatáig hitt a Brexit bukásában. Tulajdonképpen még most is alig hiszem el, képtelen vagyok felfogni. Nem tudom kitalálni, miért érezték feljogosítva magukat az angol nagyszülők, hogy felülírják unokáik akaratát, de azt sem értem, hogy mire számítanak azok az angol régiók, amelyek eddig az uniós támogatások legnagyobb haszonélvezői voltak, mégis ők szavazták le masszívan az uniós tagságot. Mire számítanak a kelet-európai munkavállalókat elutasítók, sokkal jobb lesz majd nekik, ha helyünket az egykori gyarmatokról, vagy a világ más távoli sarkaiból érkezők veszik át? Merthogy ők maguk nem tudják pótolni a szakemberhiányt, s ha a taxi- és buszsofőrt, utcaseprőt, mosogatót, recepcióst s egyebeket tudnak is Indiából, Pakisztánból stb. szerezni, a lengyel víz- és villanyszerelőre, a magyar, román és egyéb kelet-európai radiológusra, ápolóra és szakorvosra a továbbiakban is szükségük lesz.

A Brexit győzelme a jóléti sovinizmus győzelme Nagy-Britanniában. Bár elég sok euroszkeptikus uniós politikus hangoztatja most, hogy a menekültválság brüsszeli kezelése okozta a tragédiát, ez nyilvánvalóan nem igaz. Ez az egész hisztéria elsősorban a kelet-közép-európai munkavállalók tömeges megjelenésével kezdődött, azóta csak fokozódott a közel-keleti háborús menekültek megjelenése már csak hab volt a tortán, amely se nem osztott se nem szorzott a végkifejletben.

A 2004-ben belépett tíz országok (köztük Magyarország) munkavállalóit Nagy-Britannia, Írország és Svédország a csatlakozás pillanatától korlátozás nélkül beengedte területére, noha joga volt átmeneti időszakra korlátozni, mint tette azt Németország vagy Ausztria (ők 2011-től nyitották meg piacukat). Ez is jelzi, hogy a briteknek égetően szüksége volt a keleti munkaerőre.

De bizonyára még sokan emlékeznek arra a kampányra, ami akkor brit földön folyt, a lengyel vízszerelővel riogató óriásplakátokra. A 2014. januárjától induló nyitás a román és bolgár munkavállalók számára már jóval közelebbi, biztos többen is emlékeznek arra a médiahisztériára, ami ezt övezte. Aligha miattuk, miattunk lenne nehezebb a leszakadó brit régiókban élők sorsa, ők máig a Vaslady, Margaret Thatcher gazdasági reformjainak negatív hatásait érzik – igaz az ország másik része épp ennek köszönhetően prosperál. De a sok éves kampány elérte célját, ma az átlag brit úgy látszik hiszi is, hogy miattunk nem élhet azon a szinten, amelyről álmodik. Tény, hogy a kelet-közép-európai munkaerő lenyomta a béreket bizonyos területeken, de az is tény, hogy többszörös bérekkel a gazdaság versenyképessége is csökken, ami viszont az ország általános életszínvonalának egyik elsődleges fokmérője.

A hogyan továbbra még sokáig várni kell. Vélhetően a holnapi uniós csúcs után sem leszünk okosabbak, hiszen az máris látszik, hogy az Unió keménykedik, London pedig hezitál. Cameron nem kívánja beindítani a kilépési procedúrát, aktiválni a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét. Az uniós vezetők viszont ezt sürgetik, egyértelművé tették, hogy nem szeretnék halogatni az elkerülhetetlent. De érdekes módon a Brexit olyan arcai, mint a brit toryk fenegyereke, a torzonborz, kerékpárral közlekedő, hátizsákos volt főpolgármester, a miniszterelnökségre áhítozó Boris Johnson sem sietné el. Hogy miben reménykedik, talán maga sem tudja. És így vannak ezzel sokan mások is, akik csak egyszerűen szavazatukat adták a kilépésre. Ők egyetlen kedvezményt sem szeretnének feladni, amit uniós tagságuknak köszönhetően élveztek, és egyáltalán nincs elképzelésük a „független Nagy-Britannia” jövőjéről.

A londoni törvényhozás jogilag megtehetné, hogy eltekint a nem kötelező erejű népszavazás eredményétől, fel is merültek már ilyen hangok, de több uniós vezető figyelmeztetett, hogy ezt Brüsszel sem venné jó néven. Az EU illetékesei szerint a brit döntést végre kell hajtani, a halogatás senkinek sem jó, s ebben igazuk is van.

De különben is csak egy elméleti lehetőség a referendum eredményének figyelmen kívül hagyása, nincs talán a világon olyan politikai erő, amely ilyen többéves hangulatkeltés és többhónapos kampány után szembemenne egy 72,2 százalékos részvétel mellett kinyilvánított népakarattal.

Egyelőre egyetlen kis kibúvó látszik, bár halovány reménnyel. A skót parlamentnek ugyanis "egyetértési joga" van bizonyos fontos törvények meghozatalakor, s az EU-kilépésről szóló törvény feltehetőleg ebbe a kategóriába esne, bár maga Nicola Sturgeon skót első miniszter sem tudja, hogy pontosan hová sorolható. A skót kormányzat és kormánypárt a népszavazás után azonnal jelezte, felveszik a kapcsolatot az Európai Unióval, hogy megvizsgálják a független Skócia Unióban maradásának lehetőségét, s azt is egyértelművé tették, hogy új függetlenségi referendumot írnak ki, mert amint a népszavazás is megmutatta, Skócia az EU-ban képzeli el jövőjét. Ezzel sem számoltak a Brexit-hívők, mint ahogy az észak-írek akaratával sem, bár minden valószínűség szerint a büszke és öntudatos angol és walesi „függetlenségpártiak” továbbra is nagy, nem pedig egy kisebb, skótok és írek nélküli Britanniában gondolkodnak.

Legalább két éves kilépési folyamat előtt állunk, minimum ennyi kell a szakítás levezényléséhez. A részletek, a vonatkozó szabályozás hiányában, az elkövetkező tárgyalási sorozatban kristályosodnak ki, addig is talán fölösleges találgatni, milyen hosszú távú gazdasági következményei lesznek ennek a referendumnak Európa és az Egyesült Királyságra nézve.

Az uniós munkavállalók kapcsán azt máris tudható, ahogy azokat, akik legálisan dolgoznak a királyságban, nem fogja érinteni semmilyen jövőbeli döntés, de hogy a további munkavállalási és tanulási lehetőségek hogyan alakulnak, az tényleg a még meg sem kezdődött tárgyalások függvénye.

Nyilván nem a munkavállalók sorsa miatt rettegtünk ettől a referendumtól. A dominóhatástól féltünk, s nem véletlenül. Exitek sorozata következhet, osztrák, francia, cseh stb. euroszkeptikusok ünneplik majdani „függetlenségüket” máris.

Én még egyszer megkockáztatom eddig mindig csődöt mondott optimizmusomat, s megelőlegezem a holnapi uniós csúcsnak, hogy elsősorban és nagyon gyorsan, erre keresnek megoldást.