Az idő a newtoni és az einsteini elméletben egyaránt illúzió. Csak a térnek van realitása. Ez a tény magyarázza az alapvetően időtlen matematika természettudományos relevanciáját. Lee Smolin, korunk egyik legjelentősebb elméleti fizikusa szerint, aki Az idő újjászületése című művében ismét összefoglalja korábbi köteteinek idevonatkozó téziseit, az igazi illúzió a tér. Az idő tagadásán alapuló matematika pedig csak a minket körülvevő kistérségek leírására alkalmas, az Univerzum egészének leírására nem.
Ez a feltevés viszont alkalmasnak látszik arra, hogy a szerző (és egyben a kortárs kozmológia) legfogasabb kérdését: az Univerzumunkban érvényesülő törvények, illetve a kezdeti feltételek eredetét megmagyarázhassa.

Az Univerzum ugyanis – hiába kétségbevonhatatlan létező – végletesen valószínűtlen. A véletlenszerűnek tűnő fizikai alapállandók oly mértékben finomhangoltak, hogy az minden lehet, csak véletlen nem. De mert a tudomány az isteni teremtés gondolatával sem békülhet meg, Smolin váratlan ötlettel a modern tudományosságnak ahhoz az ágához fordul segítségül, amely ugyanezzel a problémával küszködik. A biológiához. Hiszen az élet is szerfelett valószínűtlen (bár jóval valószínűbb, mint az Univerzum kezdeti feltételeinek finomhangoltsága).

Smolin feltevésének alapja a ma divatos Multiverzum-elmélet alaptétele, mely – a véletlenhez hasonlóan homályos – végtelenség fogalommal próbálja feloldani a paradoxont. Eszerint az Univerzum csak egyike a végtelen számú világegyetemnek, melyek törvényei (implicite alapállandói) merőben véletlenszerűen alakulnak. Ezek közt az univerzumok közt azonban szükségszerűen léteznie kell egynek, melynek állandói véletlenül és végtelen pontossággal a mi univerzumunk állandói. Az Univerzum azért épp olyan amilyen, mert mi benne élünk.

Smolin ezt az antropikus elvnek nevezett érvet azonban nem tartja kielégítőnek, hiszen tudományos eszközökkel igazolhatatlan. Idegen univerzumokhoz elvileg sem férhetünk hozzá. Az idő valóságosságának tételezésével azonban a helyzet megváltozhat. Lee Smolin – egykori professzora, de Witt nyomán – abból a hipotézisből indul ki, hogy a feketelyukak úgynevezett buborék univerzumokat hozhatnak létre. Következésként az az univerzum, mely több feketelyukat képes létrehozni, életképesebbnek mutatkozhat azoknál, amelyek csak kevesebbet. Így aztán megkezdődhet a véletlenszerű kezdőfeltételekkel induló univerzumok „természetes kiválasztódásának” folyamata. Nincs tehát szükség antropológiai elvre, hiszen az Univerzumunk ugyanúgy a „teremtés koronájának” tűnik, mint mi, emberek. S ez a hipotézis Univerzumunk belső szerkezetére is kísérletileg ellenőrizhető jóslatokat tesz lehetségessé. Tehát tudományosan cáfolható vagy igazolható.

Csakhogy Smolin elméletének van egy súlyos hátulütője, a biológiában nem a természet törvényei változnak, csupán a biológiai rendszerek igazodnak a mindig változatlan természeti törvények által meghatározott környezeti feltételekhez. A két dolog, a biológiai evolúció és Univerzumunk „életrevalóságának” eredete tehát akkor sem volna összemosható, ha maga a biológia és annak fő ága, a darwini evolúcióelmélet nem vetne fel maga is súlyos kérdéseket.

Mert melyek lennének azok a környezeti feltételek, melyekhez a Multiverzum „végtelen számú” univerzumainak – mintegy a tökéletesedés érdekében – alkalmazkodniuk kellene? Lee Smolin az „alkalmazkodást” az egyes univerzumok – új és új univerzumokat szülő – feketelyukainak számára, azaz az egyes univerzumokon belüli tökéletesedés valamiféle homályos követelményére vezeti vissza. De ez nem éppen az – általa felfüggeszteni szándékolt – antropikus elv egy sajátos változata?

A sejtés, hogy a dolgok végső fokon számok (azaz ideák), melyet Pitagorásztól Platónig és Newtontól Einsteinig illetve Heisenbergig, a kultúra történetének legnagyobb elméi vallottak vagy kimondva-kimondatlanul elfogadtak, valószínűleg egyike azoknak a sejtéseknek, melyeket génjeinkben hordozunk, egyszerűen azáltal, hogy agyunk huzalozása a természet változatlan és változtathatatlan (bár folytonos változásokat generáló) törvényein alapul.

Az idő kétségtelenül ugyanolyan valóságos mint a tér. De ennek igazolásához nincs szükség természetes kiválasztódásra. Elég mindössze a körmozgásra gondolni. A körpályán mozgó pont az idő minden pillanatában változatja térbeli pozícióját, mégis folyton ugyanazt az utat járja be. A körmozgás esetében a változás és az állandóság nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Márpedig Univerzumunk minden vonatkozásban körmozgásokon alapul. Még az expanzióról, illetve a galaxismagok kollapszusáról is azt feltételezhetjük, hogy egy háromnál magasabb dimenziójú (a kint és bent irányok által definiált) térben zajló körmozgás. Egy galaxis – vagy maga az Univerzum – ez esetben időben is ugyanolyan zárt volna, mint térben. Annak a kérdésnek, hogy mi volt az Univerzum előtt, ugyanúgy nem lenne értelme, mint sok kozmológus véleménye szerint annak, hogy mi van az Univerzumon kívül. Az expanzió, illetve a gravitációs kollapszus egy ilyen értelmezésben egy magasabb dimenziós körmozgás alacsonyabb dimenziós látszata lehetne csupán, akárcsak a saját síkjából (azaz két dimenzióból) szemlélt kör, mely egyenes szakasznak (azaz egydimenziósnak) látszik, s melynek hosszában a körpályán egyenletesen mozgó pont, mikor gyorsulva, mikor lassulva előre-hátra szédeleg...

Smolin könyve a horror metaphysicae, találóbb nevén a posztmodern véletlenvallás talán utolsó nagyszabású, a fizika „gubancából” való menekvés kényszere által generált, s ezért bizonyos mértékig kétségbeesett kísérlete. Gyöngéi azonban azt jelzik, hogy ideje volna jóval radikálisabb, s a darwinizmusnál megbízhatóbb – talán mégiscsak matematikai – megoldások után nézni. 

Fotó: 4ever.eu