Tudom, és el is fogadom, hogy minden ember az, aminek vallja és érzi magát. Csak a beteges fajelméletek hívei gondolják ezt másképpen, mégis vannak helyzetek, amikor legalábbis elcsodálkozik az ember.

Persze nem mindenki, egy amerikai soha nem csodálkozna azon, hogy egy angolul nem is beszélő, de már az Egyesült Államok területén élő személy amerikainak vallja magát. Mifelénk azért ez nem ennyire egyszerű, ha mást nem is, a nyelvi azonosságot eléggé mérvadónak tartjuk, s jó esetben mosolygunk azon, rossz esetben netalán anyáznánk azt, aki például Erdélyben magyarnak vallaná magát, de otthon, családi körben is románul beszélne. Úgy gondolom, a románok sem tekintenék igazán románnak azt, aki nem beszéli a nyelvet, bármennyire is állítaná ezt magáról. Megkockáztatom azt is, hogy elég sok európai, térségbeli ország viszonyaira elmondhatnánk ugyanezt.

Múlt héten egy ukrajnai közvéleménykutatás eredményeit hozták nyilvánosságra, ami a kívülállók számára ilyen szempontból eléggé meglepő helyzetet festett le. Ukrajnában viszont senki sem csodálkozott ezen. A Razumkov központ 2015 decemberében végzett felmérése „örvendetes” eredményt hozott az ukrán hatalom számára. Kiderült, hogy az ukrán állampolgárok – köztük az ukrán etnikumúak is! – egyre gyakrabban beszélnek ukránul otthon és a munkahelyükön.

Évek óta eléggé behatóan foglalkozom a szomszédos országgal, végigkövettem már néhány választási kampányt, amelyben még az elnökségre pályázók sem igen tudtak ukránul megszólalni, láttam azt is, hogy parlamentjükben, a verhovna rada-ban szinte munkanyelv az orosz, mégis meglepett, hogy ez a jelenség ilyen széleskörű, a társadalom minden rétegét érintő. Konkrét helyismeret hiányában, csak médiából követve az eseményeket mindmáig azt hittem, hogy az anyanyelv nem ismerete valamiféle értelmiségi nyavalya, és csak azt az elitréteget jellemzi, amely még a szovjet időkben tanult a kiemelt orosz nyelvű iskolákban, egyetemeken.

De nem. Az említett felmérés az abszolút orosz többségű területekre – a Krím és a két szakadár „népköztársaság”, Donyeck és Luhanszk – nem terjedt ki, csak azt az Ukrajnát vizsgálta, amely „hű maradt” Kijevhez, amely kissé fellengzősen fogalmazva „kész meghalni” hazája egységéért, függetlenségéért. Azt az Ukrajnát vizsgálták, amelyben forrnak az oroszellenes indulatok, az eredmény pedig a következő lett. A megkérdezettek többsége, 60 százalék az ukránt vallja anyanyelvének, 15 százalék az oroszt, 22 százalék az ukránt és az oroszt, 2 százalék pedig egyéb (vagyis más kisebbségi) nyelvet. Tíz évvel ezelőtt még csak 52 százalék volt azok aránya, akik az ukránt vallották anyanyelvüknek. Igaz, az orosz anyanyelvűek száma akkor még több mint a duplája volt, 31 százalék, a mindkettőt magukénak érzőké pedig 16 százalék. Más nyelvet 2006-ban csupán egy százalék vallott anyanyelvének.

Csakhogy Ukrajnában nem csupán a magukat ukránnak vallók és az anyanyelvként is az ukránt megjelölők között van érezhető különbség, hanem az ukránt anyanyelvüknek vallók és azt tényleg anyanyelvként használók számában is. Jelen felmérés szerint családi körben a megkérdezettek 43 százaléka beszél ukránul (vagyis 17 százalékkal kevesebb, mint ahányan az ukránt jelölték meg anyanyelvként), 5 százalék főleg csak ukránul, 11 százalék főképp oroszul, 25 százalék néha oroszul, néha pedig ukránul beszél, 1,4 százalék más nyelveken. 2006-ban a megkérdezettek 39 százaléka beszélt otthon ukránul, 7 százalék főleg ukránul, 15 százalék néha ukránul, néha oroszul, 28 százalék oroszul, 10 százalék főképp oroszul.

Munkahelyen a megkérdezettek 40 százaléka kommunikál ukránul, 6 százalék főleg ukránul, 12 százalék oroszul, 11 százalék főképpen oroszul, 29 százalék mindkét nyelven beszél nap, mint nap munkahelyén is. Ebben a környezetben kevésbé volt látványos a változás az ukrán javára, tíz éve 37 százalék beszélt ukránul ebben a környezetben. Az orosz kizárólagos használata viszont eléggé drasztikusan csökkent, hiszen akkor még ugyancsak 37 százalék mondta azt, hogy oroszul társalog kollégáival, mindkét nyelvet pedig 21 százalék használta.

Nem hiszem, hogy sok olyan történés van, amely egy fegyveres konfliktusnál is jobban egységbe kovácsol egy nemzetet, feléleszti a nemzeti tudatot. A háború kitörése óta Ukrajnát elárasztotta a sárga-kék, a „Dicsőség Ukrajnának! Dicsőség a hősöknek!” felirat, modern – popzenei – hazafias frontdalok lettek slágerekké. Egyre inkább ukránul érez az ukrán, még az is, aki nem is olyan rég, még valahol a lelke mélyén egyszerűen szovjet volt. De hogy mennyire lesz ez sikeres az anyanyelv segítsége nélkül, az még talány.

A balti országok megmutatták, hogy – bár számomra elfogadhatatlan módon – felülről irányítva még a 21. században is lehet saját anyanyelvet használó nemzetet kovácsolni történelmi emlékekből. (A 20. században ugyebár erre közelebbi példákat is láttunk, tapasztaltunk.) Akár másnak is sikerülhet. Csak azt nem tudom eldönteni, minek szurkoljak. Annak, hogy sikerüljön, vagy annak, hogy fulladjon kudarcba minden olyan hatalmi kísérlet, amely megpróbálja felülről befolyásolni – bármilyen nemesnek mondott indokkal – egy közösség nyelvhasználatát?