Hol a boldogság mostanában? – kérdezte egykor Petőfi Sándor, a forradalmár, s emlékezetes válasza a kispolgáré volt: „Barátságos meleg szobában.” Igaz, később, a forradalom közeledtével már heroikusan utasítja el ezt az alternatívát: „Ágyban, párnák közt halni meg…/ Ne ily halált adj, Istenem/ Ne ily halált adj énnekem!” Vágya, ha visszásan is, teljesedett.

Hol a boldogság mostanában? Változnak az idők. Hősi halálról manapság senki nem álmodozik. Legfeljebb a volt császáriak fölött aratandó labdarúgó győzelemről. És mit ad Isten? Bekövetkezik.

Az osztrákok fölött aratott 2:0-s magyar győzelem olyan örömmámorba ragadta a nemzetet, hogy annak már régen nem volt párja. A sztoikusok még úgy vélték, hogy a boldogság titka: beérni azzal, amink van. A bölcs csupán olyasmire vágyakozik, ami elérhető. Álmokat csak az ostobák hajszolnak. Telhetetlen vágyakkal boldogtalanságomat kockáztathatom.

A magyar közvélemény – kényszerű bölcsességből is – nagyon szerény vágyakkal vágott neki az Európa Bajnokságnak. Már az is örömmel töltötte el a nemzetet, hogy egyáltalán ott lehet Franciaországban. Azt, hogy az oroszokat is legyőző osztrákok ellen diadalmaskodhatunk, kevesen remélték, még kevesebben hihették komolyan. Ezért is törhetett ránk az a diadalmámor, mely a győzelmet követte.

De miben is állhat ennek a mámornak a lényege?

Bizonyosan olyasmiben, ami örök emberi igény, de aminek lehetőségétől a modernitás megfosztott bennünket. A modern korban az öröm s a vele járó boldogság az intimitás világába vonult vissza. A testünket kényeztetjük, étellel, itallal, droggal, szexszel. A nyilvános öröm, a másokkal közösen megélt, a testbeszédben, az én zabolázatlan, szinte már érzéki kiáradásában megnyilvánuló mámor ma már alig hozzáférhető. Az egyén fokozatosan elveszíti közösségeit. Még a családtagok közti kapcsolatok is kiüresednek. A hétköznapokban – némileg az ókor és a felvilágosodás hagyományát is folytatva – megzabolázzuk vágyainkat, azt próbáljuk elérni, ami elérhető, a szenvedélyek erőszakosságát megpróbáljuk kirekeszteni életünkből. Az apró kis vágyak szenvedélypótló hajszolása pedig csak a kielégületlenség érzetét erősíti bennünk.

A sportok királya, a labdarúgás azonban minden veszteségünkért kárpótolhat. A szó szoros értelmében közösséggé olvaszt bennünket. Az alkohol és a másik közösség tagjai fölött aratott győzelem mámorában a legnagyobb, szinte már az orgazmusnál is szédítőbb részegséget élhetjük át. A civilizáció minden nyűgétől megszabadulva adhatjuk át magunkat az egyéni és közösségi felsőbbrendűség-tudat gyönyörének. Végre a főnökünktől, a többségiektől, az osztrákoktól elszenvedett minden egyéni és közösségi méltánytalanságért elégtételt vehettünk.

Ez a mámor persze szerfelett kockázatos is, hiszen a magyar lélek kitörülhetetlen traumáját épp egy efféle mámorsorozatnak „köszönhetjük”, a berni kudarcnak, amikor a világ legjobb csapatait is magunk alá gyűrve a biztos, mert puszta ismétlésnek ígérkező győzelem tudatában egyedülállóságunk világra szóló mámora foszlott semmivé.

A labdarúgás veszedelmes játék. De roppant beszédes is. A test és a lélek azonos hullámhosszon zajló részegsége a fizikából ismert rezonancia erejével mutatja fel egyéni és közösségi esendőségeinket. Azt a rengeteg elfogultságot, elfojtott indulatot és csalódottságot, mely Európa népeiben a második világháborút követő békeévek során felgyűlt. Az egykori angol, orosz, francia világbirodalmak tagjainak frusztrációi két világháború szövetségeseit ugrasztják össze. De a békeévek győztesei, a németek sem adhatják alább.

Hogy honnan ez az egyetemesnek látszó gyűlölködés? A válasz minden bizonnyal az, hogy otthonról. Mert amíg Európa olyan „állampolgári nemzetek” közösségeként próbálja felépíteni önmagát, melyekben a többségétől eltérő nyelvű és kultúrájú nemzeteknek nincs helyük, tehát legálisan sakkban tarthatók, ezektől az otthon többségi gyanánt szocializált „hazafiaktól” aligha várható el, hogy bármely helyzetben „kisebbségiként” viselkedjenek. Válaszuk – bármely frusztrációra – az odahaza „állami normalitásként” gyakorolt agresszió. Aki felsőbbrendűségemet nem hajlandó elismerni, annak beverem a fejét.

A labdarúgás veszedelmes játék, de hasznos is. Arra figyelmeztet – reményeim szerint bennünket, magyarokat is –, hogy a nemzetállam gondolata a modernitás egyik legkockázatosabb téveszméje. Nemzetállamokra nem lehet egészséges lelkületű Európát és emberiséget felépíteni. Egymást megbecsülni képes kulturális nemzetek szövetségeire, azaz a szó igazi értelmében vett állampolgári nemzetekre talán igen.

A 2:0 mámorító dolog. A labdarúgás azonban játék. A legszebbek egyike. Jó lenne akként is viszonyulni hozzá és önmagunkhoz.

Fotó: 4cdn.hu