Nem a hétvégi választásra gondoltam, oda nyilván menni kell. Legalábbis kellene. Nem csak azért, mert a történelem folyamán annyian életüket áldozták az alapvető jogok biztosításért, a szabad választásokért és általános választójogért. Ezért is persze, hogy ne legyen hiábavaló az áldozatuk. De már csak azért is, hogy utólag elsősorban ne magunkat kelljen szidnunk azért, mert meg sem próbáltunk változtatni azon, ami nap mint nap megkeseríti az életünket.

Ritkán múlik egy-egy vokson egy mandátum – legyen az polgármesteri, tanácsosi, parlamenti, vagy bármi –, de nem is példa nélküli. Legutóbb, alig néhány hete egy szerbiai párt (Dveri, szélsőjobboldali, populista formáció) parlamenti részvételéhez hiányzott negyvennyolc voks, 0,01 százalék. (Végül 15 körzetben megismételték – nem emiatt – a voksolást, onnan összejött már csakazértisként a szükséges szavazatszám. De mi van, ha a véletlen nem játszik a kezükre?) Ugyanez megtörténhet Marosvásárhelyen is, és csak magunkat hibáztathatjuk érte.

A címben feltett kérdés, a „menni vagy nem menni?” mégsem erre vonatkozik. A labdarúgó Európa Bajnokságra (EB) gondoltam, amitől már ugyancsak néhány nap választ el. Vagy a riói olimpiára, bár az még messzibbre van, és talán kevésbé is kitett a terrorveszélynek, mint a franciaországi helyszínek. Biztonságpolitikai szakértők egybehangzóan állítják, hogy a dél-amerikai helyszín bizonyos tekintetben „védett” – ott nincs meg a szükséges infrastruktúra egy terrormerénylethez. Nincsenek meg a menekülési útvonalak, mint ahogy a beszivárgási útvonalak sem. Ott nincsenek olyan közösségek, amelyek segíthetnék a terroristákat, bújtathatnák , kalauzolhatnák őket. Ott nincsenek velük szimpatizáló csoportok vagy magányos farkasok, ott nem ismerik a nyelvet, a viszonyokat, míg Nyugat-Európában mindez adott.

De lehet, hogy ez sem igaz, lehet, hogy mégis Rió a kiemelt célpont. Nem tudok a terroristák fejével gondolkodni, s úgy gondolom, a terrorelhárítók is inkább csak a racionális érvek mentén gondolkodnak, márpedig a terrorizmus lényege, az öngyilkos merénylőket vezérlő és mozgató indokok nem a rációra épülnek.

Csak az biztos, hogy a veszély, mindkét nagy sportrendezvény esetében fennáll, és a különböző terrorelhárító szolgálatok szerint fokozottan.

Kedden az amerikai külügyminisztérium adott ki figyelmeztetést a franciaországi EB kapcsán. Washington szerint ezen a nyáron Európa-szerte számítani lehet terrortámadásra, de a foci EB és a lengyelországi katolikus ifjúsági világtalálkozó a két legveszélyeztetettebb rendezvény. Ugyanezt mondják az európai szolgálatok is, csak az utóbbi időben már a washingtoni figyelmeztetés kétszer is „bejött” Törökországban, számos turista életét követelve.

Nem kell hírszerzőnek vagy biztonságpolitikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: tényleg fennáll a veszély. De mit kezdjünk ezzel a figyelmeztetéssel és ezzel a tudattal? Környezetemben például elég sok fiatal van – igen, köztük saját gyermekeim is –, akik bizony keményen spórolva, tanulás mellett dolgozva gyűjtötték össze a franciaországi kiruccanáshoz a pénzt. És nagyon készülnek…

Szülőként mit mondhatunk nekik? Engedjük őket, bátorítsuk, vagy legalább próbáljuk meg lebeszélni a veszélyes útról? Újságíróként nem egyszer leírtam már, hogy nem engedhetünk a terrornak, mert akkor ők győznek. A mi félelmünk az ő segítségük. Csakhogy könnyű független kívülállóként „osztani az észt”, rációra és szükségszerűségre hivatkozni. Könnyű elmondani, leírni, hogy a francia hatóságok mindent megtesznek annak érdekében, hogy semmi se történhessen, hogy az egész világ titkosszolgálata, terrorelhárítása őket fogja segíteni, s most tényleg minden vigyázó szem Párizsra, Franciaországra vetül. Ahol nem mellékesen tavaly november óta rendkívüli állapot van hatályban, s marad is egészen az EB végéig.

Szülőként, barátként nem tudom ugyanezt mondani azoknak, akik máris lelkesen csomagolnak a nagy útra. De mondhatunk mást? Törődjünk bele, hogy gyermekeink előtt is bezárult a világ, mint annak idején előttünk? Gyerekként mindig Cristian Ţopescut irigyeltem, azért akartam sportújságíró lenni, hogy ilyen nagy sporteseményekre és azok kapcsán jussak el „a világba”. Gyermekeink már szabadon járhatnák a világot, ott nyaralhatnának, ahol akarnak – vagy ahová a pénzük futja –, nekik már nem kellene Kós János dalát dúdolniuk, hogy „Nekem a Balaton a Riviéra…” Néhány mosott agyú fanatikus áthúzhatja szabadságukat? Mit javasoljunk nekik?