Hazaért, szabad lett Nadia Szavcsenko ukrán pilóta, akit hazájában nemzeti hősként ünnepelnek, Oroszországban viszont véreskezű, szélsőjobboldali nacionalistaként utasít el egyöntetűen a lakosság.

Az Oroszországban márciusban huszonkét év szabadságvesztésre ítélt Szavcsenko szerdán fogolycsere keretében szabadult, miután Vlagyimir Putyin orosz államfő megkegyelmezett neki. Az ukrán Iron Ladyért két orosz (állítólag GRU, vagyis hírszerzési) tisztet adott át Kijev, akiket az ukrán bíróság ítélt tizennégy év börtönbüntetésre. A világszerte nagy port kavart Szavcsenko-ügyben nem volt kérdés, hogy Moszkva előbb-utóbb meghátrálni kényszerül és szabadon bocsátja az önkényesen fogva tartott ukrán katonát, ám a szabadulás módja, és annak nemzetközi fogadtatása jogos – bár elhallgatott – kérdéseket vet fel.

Putyin azzal indokolta Szavcsenko megkegyelmezését, hogy ezt kérték tőle a két megölt orosz újságíró hozzátartozói. Porosenko és Kijev semmivel sem magyarázta, miért engedi szabadon a háborús bűntettel vádolt két oroszt. A nemzetközi közösség képviselői pedig az ukrán pilóta szabadulása miatti örömük kifejtésén túlmenően semmit sem mondanak. Pedig nem ártana mielőbb magyarázatot adni, hogy is állunk az igazságszolgáltatás függetlenségével, mivel magyarázható az, hogy a politika felülírhat háborús bűnöket, és mivel magyarázható az, hogy senki sem kéri a két meggyilkolt orosz televíziós újságíró halála körülményeinek tisztázását.

A történelem számtalan példát szolgáltat arra, hogy egy bűnös politikai vezetés bűneiért az adott ország vétlen lakossága szenved. (Gondoljunk csak a világháborúkat lezáró igazságtalan békeszerződésekre, a kiszabott háborús kártérítések lakosságra gyakorolt hatására, határmódosításokra és egyebekre.) De ma, a 21. században már azt reméltük, hogy ugyanazt a hibát nem követi el a végtelenségig a nemzetközi közösség. Hogy az emberi jogok nemzetközi védelmezői elveiket mindenkire megpróbálják érvényre juttatni, nemzetiségtől, állampolgárságtól és az adott ország vezetésének megítélésétől függetlenül.

Tévedett, aki ebben hitt, nem volt egyéb, mint újabb szép illúzió. Amint mondani szokták, „a kutyát sem érdekli”, ki és miért ölte meg célzott tüzérségi támadással az orosz közszolgálati televízió két munkatársát, Igor Kornyeljukot és Anton Volosint, mi volt a két fiatalember bűne azon kívül, hogy orosznak született, és országát épp egy despota irányítja?

Az addig rendben lenne, hogy senkinek nem akaródzik elfogadni az orosz bíróság döntését és a vád által felsorakoztatott „bizonyítékokat” Szavcsenko ellen. Az is rendben van, hogy a nagyvilág egyöntetűen felemeli a szavát azért, hogy egy ukránt Ukrajna nemzetközileg elismert határain belül valakik foglyul ejtenek, majd átadják a szomszédos ország igazságszolgáltatásának. Az viszont már kevésbé üdvös, hogy Szavcsenko kiszabadításával lezárultnak tekintik a kérdést. Mégha háború folyik is arrafelé, és a háborúnak sajnos mindig vannak ártatlan áldozatai is, ami a két orosz újságíróval történt, az nem véletlen, hanem szándékosan elkövetett háborús bűn.

Szavcsenkot haza kellett engedni, de az ügyet legalább a látszat kedvéért illene kivizsgálni. Azért, hogy mindnyájan elhihessük, hogy minden ember élete ugyanannyit nyom a nemzetközi jog mérlegén is, s hogy a háborús bűn akkor is háborús bűn, ha történetesen a jó oldalon álló rosszak követik el.

Putyinnak nemzetközi politikai nyomásra engednie kellett, számára többé már nem ért annyit a két újságíró élete, hogy Szavcsenko ügyében továbbra is szembeszálljon a nemzetközi közösséggel. Rövidesen dönteni kell a szankciók meghosszabbításáról, a Kreml mindig keménykedő urának hazai presztízsvesztesség nélkül elég nehéz lett volna kimagyaráznia az addig már-már neonáci sátánként feltüntetett ukrán pilóta megkegyelmezését. A családokra hárította a felelősséget, bár nem hiszem, hogy bárki is elhitte volna, hogy a szeretteiket elvesztők, akiket addig arról győztek meg, hogy Szavcsenko a gyilkos, hirtelen keresztényi szeretettől vagy ki tudja, milyen indíttatásból kegyelmet kérnek annak, akit hozzátartozók haláláért felelősnek hisznek.

Szavcsenko és a két orosz hírszerző tiszt vélt vagy valós bűnösségét felülírta a politika. Mint ahogy a két ország igazságszolgáltatását, bíróságának döntését is. Ezek után, azt hiszem, nincs miért csodálkozni azon, hogy világszerte csökken a hagyományos intézményrendszerbe és annak igazságosságába vetett bizalom.