A bevallottan liberális Lisa Herzog A szabadság nem csak a gazdagok előjoga című munkájának bevezetőjét azzal a kérdéssel indítja: Akarhat-e ma egyáltalán valaki liberális lenni? Azt hiszem, ugyanezt a kérdést a szocializmus, sőt a konzervativizmus kapcsán is megfogalmazhatnók.

Az összes klasszikus ideológia (Nyugaton is, sőt főként ott) elveszítette önmagát, mert egy – mai nézőpontból szinte már szarkasztikusan – liberalizmus gyanánt emlegetett világfelfogás hatása alatt a legszélsőségesebb individualizmus szolgálatába szegődött. Az individuumnak a kollektívummal való szélsőséges szembeállítása, s az erre alapozott „emancipációk” sorozata azonban nem a liberalizmus megalkotói által a legfőbb értéknek tekintett egyéni szabadsághoz vezetett el, éppen megfordítva: az egyén szabadságának – hatékonyságában a középkorival csaknem „egyenértékű” – felfüggesztését tette lehetségessé. A középkor a mennyei birodalom ígéretével mondatott le szabadságunkról, ezt a „liberális” eszmék által uralt modernitás a földi paradicsom ígéretével éri el. Magyarán a középkor mennyei javak utáni sóvárgással bírt rá szabadságunk feladására, a modernitás a földi javak utáni lelkes hajszában emészti fel szabadságigényünket.

Lisa Herzog négy bő fejezetben sorakoztatja fel azokat a bűnöket, melyeket az eredeti alapelvektől eltávolodott illetve azokat utóbb félreértelmező „liberalizmus” az emberi teljesség ellen elkövetett. A liberalizmus emberképe a szerzőnő felfogásában éppoly egyoldalú, mint marxizmusé vagy a konzervativizmusé. A klasszikus liberalizmus csaknem kizárólag gazdasági szemlélete az önérdek hajszolását az emberi természet legfontosabb összetevőjeként azonosítja, s a piac „láthatatlan keze” által harmóniába szervezett versengésben látja az egyéni szabadság garanciáját is. Így aztán az egyéni boldogulás értékét mértéktelenül túl-, a mások boldogulása iránti elkötelezettséget mértéktelenül alábecsüli. A liberalizmus klasszikusai azonban még ezt is arányérzékkel teszik, a közösség és az erkölcsi elvek iránti elkötelezettségük a mainál jóval kiegyensúlyozottabb emberképet alapozhat meg. Ezt a kiegyensúlyozottságot adja fel a piac mindenhatóságának elvén alapuló neoliberalizmus.

A szocializmussal sem állunk jobban (a létezett kommunizmusról nem is beszélve), ez ugyanis az embert szinte már kizárólagosan társadalmi lénynek tekinti, s az emberi természet meghatározó vonását az önzetlenségben, azaz a közösségi érdekek lelkes szolgálatában látja. Az egyéni érdek már csak azért sem játszhat meghatározó szerepet, mert a közösség érdeke és az egyén érdeke ebben a felfogásban azonos. A féltékenység, a konkurencia, az önzés a hivatalos diskurzusban nem is létezik, vagy ha igen pusztán a „közösség kohézióját” megerősíteni hivatott ellenségképre vonatkoztatva.

A konzervativizmus abban különbözik az előbbi kettőtől, hogy önmagukban sem az egyéni érdek, sem az önzetlenség értékeit nem tartja meghatározóknak. Az emberi szabadság lehetőségét a hagyomány által átörökített, a társadalmi önszerveződés (implicite a piac) illetve az isteni kegyelem által életre hívott értékekhez való ragaszkodásban látja.

Ha a fenti nagyon vázlatos és sarkított összegzés legalább nagy vonalakban helyes, nyilvánvaló, hogy önmagában egyik ideológia sem lehet teljes, azaz egyikre sem lehet tartósan kiegyensúlyozott társadalmi rendszert, még kevésbé egyéni szabadságot felépíteni. 

Amiből az következik, hogy egy egészséges szemléletű, a társadalmi folyamatok tényleges dinamikáját elfogulatlanul szemlélő állampolgár nem lehet sem liberális, sem szocialista, sem konzervatív, valamiként mindháromnak lennie kell. Természetesen nem egyidejűleg, hanem folyton változó értékhangsúlyokkal. A pártkatonákkal ellentétben, akik legszívesebb befagyasztanák, vagy felborogatnák az épp aktuális állapotokat, a rendszert éppen az utóbbiak tarthatják meg az önszervezés természetes állapotában. Ők azok, akik a társadalmi egyensúly válságaihoz igazított döntéseikkel, folytonosan lehetővé teszik a hatalmon lévő ideológia, mint fentebb láttuk elkerülhetetlen túlzásainak, sőt – túl hosszú hatalomgyakorlás, vagy túl nagy hatalomkoncentráció esetén – tévedéseinek korrekcióját. Aminek természetesen semmi köze az ún. köpenyegforgatáshoz. A közember „köpenyegforgatása” az állampolgári egészség legfontosabb „tünete”.

Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a politikai pártok fölöslegesek. Kiegyensúlyozott egész, csak markánsan kimunkált részekből épülhet fel. Csakhogy a társadalmi lét egyensúlya a tradicionális társadalmak bukása óta nem a társadalmi térben (azaz a társadalom hierarchikus szerkezetében), hanem a politikai időben bontakozik ki, mert a modern társadalmak értékpluralizmusából következően csak és csakis abban bontakozhat ki. Ez a voltaképpeni oka annak, hogy a modern polgári demokráciák csak és csakis valamiféle váltógazdálkodásra alapozhatók.

Persze az is magától értetődő, hogy a hatalmat birtokló politikai tábor politikusai az aktuális állapotokat szeretnék örök időkre állandósítani, hiszen (a többé-kevésbé mindig „progresszív”) ellenzék, azzal, hogy változtatásra törekszik, éppen ezt a „konzervativizmust” ellensúlyozza.

A pártkatonák alkatilag egyoldalúak. Ami magától értetődő, hiszen a folyton változó feltételek közt csak erős hittel lehetnek képesek hatékonyan képviselni meggyőződéseiket. A gyakorlatilag elkerülhetetlen torzulásokat csupán az értelmiség (nem kis részben éppen az újságíró-társadalom) ellensúlyozhatná. Csakhogy az értelmiséget a politikába egyre inkább benyomuló pénzvilág, illetve a hatalmukat konzerválni akaró politikai pártok az általuk finanszírozott alapítványok révén mindinkább befolyásuk alá hajtják.

Voltaképpen ez a tényállás teszi elkerülhetetlenné az ún. szekértáborok kialakulását is.

Ami „vitáinkat” is merő látszatokká degradálja. Mindenki mondja a magáét. A másik igazságát még érintőlegesen sem vagyunk hajlandóak érzékelni. S ezzel – váltakozva – mi magunk keltjük azokat az állapotokat, melyek ellen joggal lázadozunk.

Fotó: marabu, nol.hu