Pretextusnak nevezi az egyik román újságíró a Brâncuşi-szobor megvásárlására indított közakadozási kampányt. Részben igaza van. Hat millió eurót kellene összedobni ahhoz, hogy ez a korántsem monumentális, de nagyon is letisztult alkotás itthon maradjon. A kormány a maga részét fizetné, mintegy ötmilliót, s csak a pótlást kellene az ad-hoc mecenatúrának biztosítani. Amúgy huszonegy millió euróra becsülték a szobrot, a jelenlegi ár tehát már jóval mérsékeltebb, mint a sztori elején meghirdetett érték. S ha már érték, akkor arról a hozzáadott pluszról kellene szólnia kampánynak és majdan sikeres végkifejletének, amit a közjó iránti érzékenység, tevőleges hozzájárulás okoz(na).

A szélről figyelni mindezt és csokrétába szedni az érveket, hogy miért lesz borítékolt fiaskó a próbálkozás – ez a legkönnyebb, legkézenfekvőbb hozzáállás. Nincs ez az ország hozzászokva az ilyenszerű kezdeményezésekhez: sznobok és feltűnési viszketegségben szenvedők biztosan ott lesznek a lista elején, közvetlenül mögöttük a kultúrérzékenyek, a véleményformálók, de ami izgalmas ebben a kivásárlási kísérletben: az a lajstrom további része, a lapaljig terjedő intervallum. Kispénzű nyugdíjas, zsebpénze egy részét „beáldozó” tini, vagy tartalékai egy részét mozgosító diszkrét és józan átlagpolgár. Vajon hányan gondolják, hogy most lépni kell, hiszik, hogy a pár eurót érő összeggel ők is részesei egy önzetlen (össznemzeti) gesztusnak? Hogy ősszel, mikor a gyűjtési kampány lezárul együtt – és külön-külön – örvendeni fognak a közösen kovácsolt sikernek?

Technikai szóhasználattal élve ez a közadakozás mintegy szkennerként világítja át a társadalmat: gócokat és törésvonalakat, csorbult részeket mutat ki, netán eddig nem sejtett és mégis lüktető hajszálereket. Műértésre képtelen új középosztályt, elrugaszkodott krémet és frusztrációiba savanyodott értelmiségieket, vagy a plebs gyűjtőszó alá sorolható heterogén elemeket. Valóban kérdés, hogy egy statikus gubbasztó nőalak mozgásba lendíti-e ezt a bagázst, de legalább a végső egyenlethez feltétlen szükséges vektorokat. Ha mégis, újabb kérdés kuncsorog a sarkon: miért nem lehetett ezt megejteni elébb, egy másik nációt-országot felrázó ürüggyel. Volt rá negyedszázadunk. Lehet, hogy most érett bölcsességgé a sok ki nem használt (talált) alkalom?

Országtervezésről csak mostanában esik szó – igaz, egyre több –, akkor is a hiányérzetek kritikájának és a fontoskodó körülkémlelések szintjén. Erre biztosan még huszönöt esztendő rámegy. Ám egyedi, elszigetelt projektek ettől még révbe juthatnak. Píárrilag biztosan ötletes és a maga korlátai között hatékony menetelés lesz, bár a nyári ernyedtség nem tesz jót a startbeli lendületnek.

Százharminc éve volt ehhez fogható zsibongás, mikor a Román Athéneum felépítése szolgáltatta a pretextust. Azzal érvelni, hogy dédapa is megnyitotta a bukszáját és ezért nekem is illene (a tetemes hiátus dacára) folytatni a családi hagyományt... gyönge és irreleváns indok, bár része lehet az összképnek. Hogy nagy nemzetközi aukciós házak szakértői elismerően bólogatnak, nos, ez sem dagasztja a keblek többségét, mint ahogyan az sem, hogy fél napig a nemzetközi hírpiacon ott hever majd a hatsoros infó: minden sora egy millióba került, talán így csomagolva még visszásabb, kétesebb a reakció.

Adakozni pedig lehetett volna eddig is: jó szívvel és hatékonyan: például arra, hogy szűnjön meg az analfabetizmus, melyről statisztikák igazolják, hogy igenis konkrét jelenség, a tébécé, melyről szintén vannak adatok, az alultápláltság vagy a családbeli erőszak.

Ehhez képest a Brâncuşi alkotás „megmentése” tényleg éterien elitista célkitűzés. Lehet, hogy éppen ezért éri meg a fáradtságot, vesződést... a „kőccséget”.

Fotó: YouTube