Gál Mária: Iszlám siker az Eurovízión

A világ legnagyobb és legnézettebb élő showja, az Eurovízió Dalversenye megváltozott pontozási rendszerének köszönhetően az idén némileg beláthattunk a kulisszák mögé. Ennek köszönhetően tudhatjuk, hogy míg a zsűrinél az ausztráliai versenyző, a közönségnél az orosz volt a favorit, magát a vetélkedőt az ukrán énekesnő nyerte meg.

Lehet, hogy korábban sem volt ez másképp, de a néző már csak az összesített pontszámokat ismerhette meg. A régi pontozási rendszerben sem volt kétséges, hogy a dalverseny lényege a néző szempontjából abban rejlik, hogy szavazhat a kedves szomszédra, a testvérre, vagy arra, aki az utált szomszéd orra alá borsot törhet, de akkor még hihettünk abban, hogy a szakmai zsűri tényleg szakmai alapon osztogatja pontjait. Az új rendszer viszont ezt a szakmai korrektségbe vetett naiv hitet is szétrombolta.

Pontozásuk alapján inkább nemzeti elfogultságoktól vezetett politikai grémiumoknak tűntek a szakmainak csúfolt zsűrik. Azon országok szakemberei, amelyeknek hivatalos politikai elitje Moszkva-párti, automatikusan az orosz énekesre szavaztak, s annak függvényében jutott pontocska az ukrán-tatár lánynak, hogy milyen mértékben kötődik az ország hivatalos politikája a Kremlhez. S ugyanez volt fordítva is – a jelenlegi kijevi vezetést vehemensen, történelmi gyökerű oroszellenességből támogató régióbeli országokban a szakmánál sem termett babér az orosz énekes számára, az ukrán viszont nyilván tarolt. A semleges észak általában Ausztráliára voksolt, a félig-meddig semleges nyugat pedig megosztva Ausztrália és Ukrajna között.

Nem vagyok szakmabeli, nem tudom eldönteni, melyik dal volt a jobb, s azt sem tudom, van-e még értelme dalversenynek nevezni ezt a fesztivált, de elnézve azt a körítést, amit kapott, azt az erőt, amit elnyert, úgy gondolom, ki kellene ezt használni. Márcsak azért is, mert a próbálkozás eredménye azonnal és jól mérhető, ha nem sietjük el a következtetést.

Ukrajna például most örül, mert legyőzte az agresszív nagy testvért, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a nagy ünneplésben felmérték e szavazás minden üzenetét. Nyilván – vagy sajnos – Jamala pontjai nem annak köszönhetőek, hogy Európát annyira megrázta volna a nagymama és egyben a krími tatár közösség 1944-es tragédiája, sőt, nem is az énekesnő hangjának vagy lenyűgöző előadásának. Az európai mainstream egyszerűen bemutatott Putyinnak! Ez nem vitás, ezt ünneplik elsősorban Ukrajnában is – de vajon meghallották azt is, amit a közönségszavazat üzent?

Emlékezhetünk, hogy két évvel ezelőtt, a Krím el(vagy vissza?)csatolásának évében, a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kirobbanása után néhány héttel az Eurovízió színhelyén még kifütyülte a közönség az orosz ikerlányokat, mintha szegényeknek bármi felelősségük lett volna Putyin hatalommániájában. Nos, azóta mintha immunissá vált volna Európa a kelet-ukrán helyzetre, mintha jobban érdekelné, hogy a saját zsebét is, nemcsak a Putyinét érintik az Oroszország elleni szankciók. Vagy már úgy gondolják, hogy nem tisztán fekete-fehér az ábra, s látni kezdik a szürke árnyalatait is...

Erőltetett belemagyarázás mindez, ha konkrétan a közönségszavazatok motivációjára vetítjük. Lehet, hogy a néző egyszerűen szakmaibb, mint a szakmai zsűri, de az orosz közönséggyőzelem intő jel kellene hogy legyen a kijevi hatalom számára. Az egymást követő ukrán kormányoknak szép lassan jó lenne rádöbbenniük, hogy váltaniuk kell, ha nem akarják teljesen elveszíteni a Nyugat feltétlen támogatását. Amíg állandók voltak a harcok a kelet-ukrán fronton, még lehetett arra hivatkozni, hogy az oroszpárti „terroristák” miatt van ez, de a tűzszünet óta az is kezdett látszódni, hogy bizony a rendezéshez Kijevben is hiányzik az akarat. Ha pedig a nagyközönségben, a szavazókban csökken az oroszellenes hevület, előbb-utóbb borítékolhatóan csökkenni fog a döntéshozókban is, akiknek mandátuma ezeknek a választóknak a szavazataitól függ.

Az idei dalverseny igazi ínyencsége azért mégsem ez az orosz-ukrán párharc volt, hanem az, hogy az egyre inkább iszlamofób Európában egy muzulmán énekesnő nyerhetett. És azért nyerhetett, mert egy oroszt kellett legyőznie. Győzelme egyben a propagandák harcának és hatásának mintapéldája. Vajon akkor is nyert volna az aranytorkú Jamala, ha arról énekel egy szívszorító balladát, hogy milyen szörnyűségeken mennek át a közel-keleti háborús pokolból Európában menekülni próbáló hitsorsosai? Akkor is nyert volna, ha a nagyközönségben és zsűriben tudatosul vallási hovatartozása? Sajnos, aligha. A tatárok ugyan a szunnita iszlám toleráns elveit vallják, de érdekelt volna ez bárki is, ha Jamala például hidzsábbal a fején jelenik meg a színpadon? Győzelme ugyanakkor a propaganda, a reklám erejét is mutatja – jó propagandával el lehet fedni a legnyilvánvalóbb dolgokat is.

A tatár nagymama és a krími tatár közösség megénekelt történelmi tragédiája megérintette az európai szíveket. Épp ideje már kurd énekest küldeni az Eurovízióra. A kurdoknak ugyanis nagyon gyors segítségre lenne szükségük, mert az ő nagytestvérük nemcsak kitelepíti, hanem ki is irtja őket, ha valaki valamivel meg nem lágyítja a világ „politikai szakmai zsűrijének” a szívét. 

Kimaradt?