Május első napjai a meghívások jegyében teltek el. Eseményekre, amelyeknek fényét leginkább olyan személyek emelték, akiket meg sem hívtak. Korántsem társasági koktélpartikról van szó, ahova – mint talán Andy Warhol mondja – eljöttünk, hogy megnézzük, kik jöttek el, hanem fontos alkalmakról.

Hogy mindjárt egy világi eseménnyel kezdjük: az Eurovízió dalversenyére nem hívták meg a román versenyzőt, pontosabban visszautasították a részvételét, mert a TVR közszolgálati televízió évek óta nem fizette az EBU-nak, a sugárzott sajtó fő európai szervének a tagdíjat. Az előadásokat és a népek nagy referendumát így nem láthattuk a hazai tévében. Ebből következik, hogy a román dalnok biztosan megnyerte volna, hiszen a dákok egyenes leszármazottjának vallja magát (a tünet modern orvosi neve dacopathia); míg Freddie, a sumér hipszter csak egy híján huszadik lett. Persze ez is a jelenlegi technokrata kormány bűne: nem jutott eszébe, hogy a közrádió viszont befizette a tagdíjat (mindig naprakészen befizeti) – hallgathattuk volna tehát rádión a kontinenset elöntő inkontinens áradatot, ráadásul megspórolva temérdek látványgiccset. Végül egy emlékezetpolitikai protest alkotás került ki győztesen, Ukrajnából, a krími tatárok sztálini kitelepítéséről. (Egyetértek a zsűrivel, az a deportálás nagy disznóság volt.)

Ha már a meghívások e kis krónikáját nagy posztmodernül a meg nem hívásokkal kezdtük, említsük meg a hírt, hogy az egyetlen bevallottan nacionalista romániai párt elnökét, bizonyos Bogdan Diaconut nemkívánatos személynek készül nyilvánítani Budapest. Nem hiszem, hogy a szélsőséges politikus, ez a halvány après la lettre vadimfunár-utánzat közelebbről Magyarországra akart volna látogatni, de a hírverés most, a választási kampányban fél percig rá irányíthatja a figyelmet – aki ott nem kívánatos, az itt annál inkább vonzó (és viszont meg fordítva).

Hasonló érzelmi vonzások és főleg taszítások alapján folyamodott kitiltásokhoz államunk elnöke, amikor a Függetlenség, a Győzelem, a Királyság, valamint Európa összevont ünnepe alkalmából a Cotroceni palotában megtartott fogadásra nem hívta meg – a már említett naci diakónuson kívül, mert őt sem – Victor Pontát és Liviu Dragneát. Mint államunk feje mondá, a két pészédés „nem szívhat egy levegőt” a magas vendégekkel, hiszen az igazságszolgáltatás üldözöttei: „pönálisok”. Pontát tulajdonképpen nem is lett volna értelme meghívni, hiszen semmilyen tisztsége nincs, amióta a Colectiv kísértetei (akiknek „meg kellett halniuk”) lemondatták. És én nem hinném, hogy „ez a pech összetörte a szívét”, mint mondta. Viszont Dragnea mégiscsak a legnagyobb párt elnöke, és igaz ugyan, hogy elítélték, de hát mondjuk a volt szebeni polgármestert is elítélték, ilyen alapon saját magát sem kellett volna meghívnia. Jelen voltak viszont a partin a volt román elnökök is, akik közül az egyik ellen a mineriádák, a másik ellen pénzmosás miatt folyik elragadó bűnügyi vizsgálat. Lám, mire képes a részrehajló korrupcióellenes szent hevület. Ám Klaus Iohannisnak tudnia kellene, hogy amit tett, az nem az „álszent” politikai korrektség elvetése, hanem egyszerűen parasztság, politikailag pedig, láttuk, kettős mérce. De hát „Valamilyen János” (ezt válaszolta egy derék falusi megkérdezett arra a riporteri kérdésre, hogyan hívják Románia jelenlegi elnökét: Ceva Ianoş – és még ő járt a legközelebb...) körülbelül annyira tud elvi magasságokba emelkedni, mint egy teknősbéka.

Ennél is bonyolultabb volt a rekétavédelmi támaszpont átvételi szertartása Deveselun, amelyet a bukeresti amerikai nagykövetség szervezett. Ezen meglepetésre a legmagasabb rangú meghívott – vagy legalábbis jelenlevő – román közjogi méltóság Dacian Cioloş miniszterelnök volt, akinek a bázis felállításához körülbelül annyi köze lehetett, mint alulírottnak. (Já nyé bül tám, Vlagyimir Vlagyimirovics!...) Nem jelent meg az aktuális elnök, holott tiszteletét kellett volna tennie, tekintve, hogy a jelen levő NATO-főtitkár rangja az államelnökének felel meg. De nem volt ott román részről az előző államfő és kormányfő sem, akiknek pedig volt szerepük a rakétatelepítésről folytatott tárgyalásokban. Az előző államelnököt tehát ahova nem kellett volna, oda meghívták, ahova pedig kellett volna, nem hívták meg. Ez akkor is elgondolkodtató, ha amúgy összhangban van az alkatával és múltbeli működésével.

Egyike az illusztris személyeknek, akik mindkét nagy eseményen, a palotai fogadáson és a támaszpont átadásán is jelen voltak: Valeriu Zgonea lejárt szavatosságú képviselőházi elnök, Klaus Iohannis beszédes pészédés embere, saját bevallása szerint Mihai Viteazul barátja és kollégája. Ő arra a fazonra példa, akivel mások szokták meghívatni magukat. Ezt tette, ellátogatva a képviselőházba, az USA nagykövete is, mintegy politikai támogatásként, de nyilván információszerzés céljából is – lásd mondjuk Microsoft, közbeszerzések... Tele vagyunk unortodox meghívókkal és meghívottakkal. Üde színfolt ezek között Cioloş miniszterelnök, akit mindenhova meghívnak és el is megy, és valahogy még sincs sehol.

Végül, hogy ne mulasszunk el témánk kapcsán egy kis világpolitikai kitekintést sem, bevallom, nekem nagyon tetszik az, hogy Barack Obamát mindegyre meghívják egyetemi búcsúztatót tartani – ezzel méltóképpen búcsúzik maga is két mandátuma után. Az elnök a múlt héten a washingtoni Howard Egyetemen, most vasárnap pedig a New Jersey államban lévő Rutgers Egyetemen mondott tanévzáró beszédet. Nem említette Donald Trump nevét, de utalásai leplezetlenül a republikánus elnökjelöltet célozták. Nem akarok magam is a mellékértelmezés kétes módszerével élni, ezért inkább csak idézek: 1. „A tudatlanság nem erény, sem a politikában, sem az életben. Nem elegáns dolog, ha az ember nem tudja, miről beszél.” 2. „Az emberi természet már csak olyan, kivált változások és bizonytalanságok korában, hogy szívesen tekint a múltba, egy képzelt múltba. De tudjátok, mi a helyzet? Hogy az a múlt nem is volt olyan szép.” 3. „Azt sugalmazni, hogy vége-hossza nincs falat emeljünk határainkon és a bevándorlókat kárhoztatni a kihívásainkért, nemcsak szembemegy történelmünkkel, hanem ellentmond annak a nyilvánvaló ténynek is, hogy növekedésünk, gyarapodásunk, újítókészségünk és dinamizmusunk mindig attól függött, sikerül-e ide vonzanunk az embereket a világ minden részéből.” 4. „A muszlimok elszigetelése és annak sugalmazása, hogy más elbánásban kellene részesülniük, nem egyszerűen az amerikai értékrend elárulása lenne, hanem elidegenítené azokat a közösségeket Amerikában és szerte a világban, amelyek a legfontosabb partnerek a szélsőségesség elleni harcban.”

Fotó: businesscover.ro