Az elmúlt napokban két hír uralta a világlapok első oldalait: London főpolgármesterévé nagy többséggel a pakisztáni származású munkáspárti muszlim politikust, Sadiq Khant választották meg, és megbukott Werner Feynmann, Ausztria szociáldemokrata kancellárja.

A második hír egy lehangoló népszerűség-vesztési folyamat végső állomása. Az első azonban valamiféle kezdetnek tűnik. Nem csak azért, mert a munkáspárti politikust egy – mindössze negyven százalékban bevándorló hátterű, s ezen belül is csupán tizenhárom százalékban muszlim – népesség választotta polgármesterévé, hanem azért is, mert a zsidó felmenőkkel is rendelkező konzervatív politikus, a milliárdos Zac Goldschmith ellenében szerzett jó tíz százalékkal több szavazatot. Aligha hihető ugyanis, hogy London hatvan százaléknyi angol lakosságának túlnyomó többsége antiszemita volna.

A nem szimbolikus „értékekre” alapozó magyarázat az lehetne, hogy Sadiq Khan, a harmadik generációs bevándorló még valóban szocialista. A buszsofőr fiának, aki egyébként volt már munkáspárti miniszter is, úgy tűnik, még van némi köze a valósághoz. Képes a mások fejével is gondolkodni, azaz a londoni világot egyszerre tudja kívülről, az egykori bevándorló és munkásgyerek szemével, és belülről, a konzervatív uralmak által mind több jogtól megfosztott angol munkavállaló szemével is nézni – s mindkét nézőpontból ugyanazt a lehangoló valóságot látni.

Csak egy effajta szemlélet törhette át azt a falat, melyet a félszáz ember halálát kiváltó londoni terrorista merényletek a muszlim népesség köré vontak.

Feynmann és térségünk szocialista vezetőinek tragédiája az, hogy a valósághoz, a történelemhez, választókhoz fűződő kapcsolataikat reménytelenül elveszítették. Az a siralmas kutyakomédia, melyet Feymnann és pártja a migráció kapcsán bemutatott, tökéletes látlelete a kelet-középeurópai szocialisták elméleti és gyakorlati talajtalanságának. Mivel a munkásmozgalmi hagyományoktól végképp elfordultak, és a Tőke, azaz a „munkavállalók voltaképpeni érdekeit képviselő” munkáltatók szolgálatába szegődtek, szinte hideglelősen rettegnek attól, nehogy „tévedéseikkel” kenyéradóikat magukra haragítsák.

Ez a félelem teszi érthetővé Feynmann kancellár kezdeti, szinte már agresszív „menekült-pártiságát”, ahogyan későbbi, nem kevésbé vehemens „bevándorló-ellenességét” is. Mindkét esetben merőben külső elvárásoknak próbált megfelelni, és mindkét esetben az önmagukban is bizonytalan személyiségek megfékezhetetlen buzgalmával.

Feynmanntól végül pártjának is el kellett fordulnia, hiszen hektikus reakcióval a szociáldemokrata pártok ideológiai kiüresedését, tanácstalanságát, szorongásait tette kirakatba. Mindazt, ami a jobboldal fokozatos megerősödésével társulva az európai társadalmak egyensúlyának felborulásával fenyeget.

Ami annál is különösebb, mert a poszt-posztmodern világ jelenségeinek szakszerű leírására továbbra is a marxi fogantatású rendszerkritika látszik a legalkalmasabbnak. A diadalmas tőke, miután megszabadult a szakszervezetektől, és a társadalmi ellenőrzés minden más (lényegében marxi fogantatású) formájától, gyakorlatilag a vadkapitalizmus állapotai közé jutatta vissza a Nyugat társadalmait.

Az időközben többször is eltemetett Marx jóslata a munkásosztály „elnyomorodásáról” és a tőke társadalomellenessé dagadó hatalmáról ismét tudományos ténnyé vált, Nobel-díjas közgazdászok értekeznek róla, s a jelenség ma már nem csak a munkásosztályt, de az alsó és felső középosztályt is érinti. (Bár a marxi látlelettel még mindig nem illik túl szoros összefüggésbe hozni.)

A tőke, amint azt manapság számos elméletíró megállapítja, a '68-as diáklázongásokat követően a rendszerkritikát is bravúrosan magába építette. Rádöbbent, hogy a társadalom ellenállását leghatékonyabban magának a társadalomnak mint autonóm közösségek rendszerének a felszámolásával érheti el. Egyrészt az individualista érzület, másrészt az egyetemesen emberi szabadságjogok kizárólagossá tételével minden hagyományos emberi közösségtől, családtól, településtől, régiótól, kulturális nemzettől, újabban még a politikai nemzettől, azaz az államtól is sikerült megvonnia a létjogosultságot, s ezzel az egyéni szabadság nevében magát az egyént fosztotta meg szabadságától. A minden kötöttségtől mentesítő negatív szabadság kizárólagosságának normává emelésével a pozitív szabadságot, azaz az egyéni autonómia alapját jelentő önként vállalt kötöttségeket rombolta le. „Szaktudományos” módszerességgel.

Úgy tűnik azonban, hogy épp a modern kapitalizmus szülőhazájában, Angliában kell valamiféle fordulatnak bekövetkeznie. Egyértelmű ugyanis, hogy a természetet és a társadalmakat kiszipolyozó kapitalista rablógazdálkodás ugyanúgy folytathatatlan, mint a kommunizmusnak csúfolt terror bármely változatához való visszatérés.

Az emberiségnek, ha életben akar maradni, sürgősen vissza kell találnia az egyéni és a közösségi szabadságok valamiféle összhangjához, ahhoz, amit többségi társadalmaink manapság az autonómia szóval szoktak démonizálni. Tényleges szabadság ugyanis csak önként elfogadott kötöttségeken, azaz a másik ember és az enyémtől eltérő közösségek valóságos elfogadásán alapulhat.

Ami persze közhely. De melyik igaz állítás nem az?

Fotó: Getty Images