Amerikában mind különösebb dolgok történülnek. A kommentátorok többsége meg volt győződve róla, hogy Trump a választási küzdelmek egyik egzotikus, de tiszavirág életű jelensége. Annál is inkább, mert úgy tűnt, nem csak az ellentábor fog össze ellene – ami magától értetődő –, de saját táborának meghatározó személyiségei is. Az utóbbiak (az ún. neokonok vezéregyéniségei) nyilatkozatban próbálták felrázni a tagságot. Riasztó színekben mutatták be azokat a veszélyeket, melyek Trump hatalomra juttatását követhetnék. A várt hatás elmaradt. Ekkor Trump versenytársai fogtak össze ellene. Mindhiába. A gyakorlatilag egymagában kampányoló ingatlanmágnás diadalútja töretlenül folytatódott. A hét közepén az is eldőlt, hogy a republikánusoknak, ha a pártot továbbra is egyben szeretnék tartani, nincs más választásuk, bele kell nyugodniuk Trump jelöltségébe.

A posztmodern politikai elméletekben szinte általánossá vált a meggyőződés, hogy a politikai siker ma már pusztán reklámstratégiák kérdése, a politikusokat a szó legtágabb értelmében vett média, s az általa forgalmazott PR (magyarosan píár) állítja elő. Azaz a dolog pusztán pénz kérdése: aki elég pénzzel rendelkezik ahhoz, hogy a sajtót és a píárt megvásárolja, a tömegeket mozgósító hálózatokat megszervezze, annak eleve nyert ügye van. A sajtó és a politikai reklám imidzset építhet és imidzset rombolhat.

Trump esetében egyik feltevés sem bizonyult helyesnek. Az ő imidzsét nem a média építette fel, sőt, minden erőfeszítése ellenére, lerombolni sem volt képes. Ráadásul az ellene irányuló kampány szervezői legalább húszszor annyi pénzt gyűjtöttek össze a támogatóktól, mint Trump hívei.

A kommentátorok legtöbbször értetlenül állnak a jelenség előtt, s a magyarázatot – korábbi beidegzettségeikből következően – Trump úgynevezett populizmusára próbálják alapozni. A populizmus a nép (kimondatlanul is alacsonyabbnak tekintett) rétegeire „jellemző” faji, nemi, szociális „előítéletek” iránti igény kiszolgálását, azaz a közember körüludvarlását, a behízelgést jelenti. Csakhogy ez a feltevés – legalábbis Trump esetében – nyilvánvalóan nem helyes, hiszen Trumpot nőgyűlölettel is vádolják, a nők mégis szisztematikusan rá szavaznak.

Mi lehet akkor a magyarázat? Trump és a feleségem semmiben (de – hál' Istennek – az ég világon semmiben) nem hasonlítanak egymáshoz. Trump némely politikai húzásai mégis a (veleszületett pedagógiai érzékkel megáldott) feleségem ötleteire emlékeztetnek. Kisebbik fiamnak és feleségének – akkor még mindketten cégeket tartottak kézben – reggeltől estig robotolniuk kellett. (Később, hogy a közelükbe költözhessünk, még a házunkat is kizárólag a fiam építtette fel.) Ráadásul otthon dolgoztak. A kisunokám, akkor még ő volt az egyetlen, hozzászokott ahhoz, hogy bármit óhajt, rögtön elérheti, csak hisztériáznia kell. A dolog a gyerek nézőpontjából csodálatosan működhetett, hiszen a szülőknek, hogy munkájukat folytathassák, a zavart haladéktalanul meg kellett szüntetniük. Egyszer – éppen látogatóban voltunk – a szülőknek el kellett menniük valahová. Hárman maradtunk. Az egyébként bűbájos kisfiúnak természetesen azonnal támadt egy extrém ötlete, s mert azt a feleségem éppen nem helyeselte, elkezdett torkaszakadtából ordítani, s közben a szó szoros értelmében verte magát a földhöz. „Mémama” erre elővett egy pokrócot, komótosan leterítette a földre, s közölte vele, hogy ha ott veri majd földhöz magát, az kevésbé lesz fájdalmas. Kényelmesebben folytathatja. Az ordítás, mintha elvágták volna, abbamaradt. A gyerek egy pillanatig szinte elveszetten, tanácstalanul bámult a feleségemre, de, mert – mint minden kisgyerek – ő is (számunkra felnőttek számára sokszor meglepően) intelligens, rögtön leesett neki a tantusz, s váratlanul azt kérte, folytassuk azt a játékot, amit az előbb abbahagytunk. Hisztériával (legalábbis a mi társaságunkban) többé nem is nagyon próbálkozott.

Szerintem Trump sikerének titka is abban van, hogy a modern amerikai társadalom elitje által a közember fölött gyakorolt – tehát ellenkező előjelű – hatalmi technikákat (hiszen a politikai játszmában a „gyerek” szerepét a politikai elit játssza) közönséges zsarolás gyanánt leplezi le. Az úgynevezett politikai korrektség például tipikusan egy ilyen gyermeteg hisztéria. Ha valaki egy közösség tagjairól általánosságban állapít meg valamit, a politikai elit elkezd tele torokból visítani, mire a beszélő vagy a szélsőjobbhoz pártol, vagy szégyenében elbujdosik. Pedig nyilvánvaló, hogy ugyanúgy vannak általános (azaz közösségi), mint egyedi (azaz pusztán az egyes emberre jellemző) vonásaink. Trump ilyenkor pokrócot terít a földre. Csakhogy ez a gesztus a jelek szerint nem annyira a politikusokat (azaz a gyerekeket) hozza zavarba (persze őket is), hanem a populust (azaz a szülőket) józanítja ki.

Az persze tény, hogy Trump közben olyan dolgokat is mond, amelyek egyértelműen elfogadhatatlanok. Ezeket azonban háttérbe szorítják a közember szemében maguktól értetődőknek tűnő, úgy is mondhatnám, emberi gesztusok. Trump legtöbb sokkoló ötlete ugyanis az amerikai társadalmi rendszer megrögzötten manipulatív jellegének leleplezésére irányul. Ezeknek a leleplezéseknek – és korántsem a köznép idiotizmusának – köszönheti sikereit.

Az persze csak később fog kiderülni, hogy mennyi bennük is a manipuláció…

Fotó: ujszo.com