Szomszédom meghívott egyszer, vitatkozzunk egy kiadósat a hazai politikai helyzetről. Elfogadtam, sőt belementem, hogy ő válassza meg a témákat, úgymond ő tegye fel a lemezeket. A végén megmondom, hogy miért.

Úgyhogy azóta gyakran elvitatkozgatunk. Szomszédom tájékozott embernek tartja magát, hisz az újságoknak, a netes forrásoknak. Legutóbb a választásokról beszélgettünk. Azt már korábban leszögeztük, hogy az egyfordulós önkormányzati választással lehetnek bibik (jó, aggályok) a „reprezentativitás” szempontjából, de felette jó, hogy a román pártok nem tudnak olyan könnyen összefogni ellenünk. Abban is megállapodtunk, amit magam az RMDSZ-szel összhangban kezdettől fogva teljes súlyommal képviseltem és hangoztattam, szemben a demagóg ármánypolitikusok véleményével: a parlamenti választásokon a jelöltállítás csakis listás lehet, itt tényleg ez a demokratikusabb, meg minden.

A szomszédom azonban itt már jelezni próbálta enyhe különvéleményét, ragaszkodva meggyőződéséhez, amelynek kiindulópontja az, hogy a modern román demokrácia, igazságosság és jogállamiság stb. ugyanúgy a bősz-makovej politikai nászból született, ahogyan a mai többségiek hajdan egy trajánusz és egy decibel frigyéből. De ezen túlléptünk, mint mondám, és rá is tértünk a választási esélyekre. Ami persze kicsit olyan, mint bármely diszkusszió a jövőről, amelyet úgysem tudunk befolyásolni – akárha a következő heti lottószámokról vitatkoznánk. Megemlítettem szomszédomnak episztemológiailag az előreláthatatlan, kiszámíthatatlan véletlen sorsformáló szerepét. Tőle eltérően ugyanis, aki megrögzött determinista (szerinte szinte minden fejlemény fonalasan levezethető a jelen politikai paramétereiből), jómagam inkább azt vallom, hogy a politikában kevés dolog jósolható meg. Különösen országunkban.

Például szerintem most a két nagy pártot, a szocikat is, a „liberálisokat” is egyazon nagy, meghatározó erő irányítja: a káosz. (Muszáj idézőjelbe tennem a liberálisokat, hiszen az új liberális párt messze nem minden tagja liberális, jó részük „demokrata”, pedálos, aki egy éjszaka alatt vedlett jobbá „szocialistából.”) A kiszámíthatatlanság teljes. Ézt úgy értem, hogy senki sem tudja megmondani, mekkora fölénnyel fogja megnyerni a helyhatósági választásokat a bal.

No de mi okozta ezt a pártkáoszt? – kérdi joggal a szomszédom. Az egyik pártban több az elítélt és a bűnvádi eljárás alatt álló vezető, mint akinek nincs baja a nyomozóhatósággal és az igazságszolgáltatással, ebből a szempontból világcsúcstartó. A másikban egy félelemtől béna társelnök néha lila arccal a nyilvánosság előtt szenved, elnöktársa szülni készül, hegyezi a körmét és hülyeségeket beszél. Ez az – államelnöki – párt azzal döntött világcsúcsot, hogy egy hónap alatt három főpolgármester-jelölttel váltotta fel az eredetit. (Miközben a legtöbb vaj a fején épp a végeredménynek van.) De még ez is a jellemző megkésettség jele: az öszvérpártnak már államfő-jelöltből ismétlőpisztolyszerűen többet kellett volna javasolnia gyors egymásutánban...

Az alkotmánybíróság tegnap úgy döntött, hogy egyfordulós lesz az önkormányzati választás – aligha vitatéma. Régen eldőlt, de a jelek szerint minden héten el kell dönteni, s a „liberálisok” talán a választási eredményhirdetés fülledt éjszakáján is reménykedni fognak egy második fordulóban. Pedig azt már a szomszédom is belátta, hogy ezen nem lehet változtatni. A ma éjszaka 24 órakor, pontosabban holnap nulla órakor kezdődő választási kampány állagának, tartalmának, mindenének fő meghatározója az alkotmánybíróság és a korrupcióellenes hatóság lesz.

A szociknál a káosz, mint jeleztem, azzal van összefüggésben, hogy a párt jelenlegi első embere börtönbüntetést kapott – felfüggesztettet, de börtönbüntetést. (Ezeknél az első ember szinte követhetetlen gyakorisággal változik, mindenféle belső és külső nyugtalanságok hatására.) No, itt a szomszédom – meggyőződéses johannista – már a sarkára állt: a szarházinak le kell mondania! Közbevetésemre, hogy az a per szerintem politikai volt, és semmilyen törvény nem írja elő, hogy ilyen esetben távoznia kell valakinek egy párt éléről, a szomszédom azt válaszolta: az erkölcs törvénye szerint kell lemondania. Keserűen felnevettem: erkölcs a politikában? Igenis, erkölcs a politikában, erősködött. Akkor a maga barátai, amúgy egymás ellenségei, a flottás korhely és a hétházas mutuj miért nem mondtak le? – kérdeztem. Hiszen ők vastagabb korrupcióval gyanúsíthatók! Sőt kéjesen megforgatva benne a kést, felemlítettem: amikor az előző miniszterelnök lemondását követelték egy vizsgálat, majd a Colectiv-tragédia miatt, fel-felhozták a német köztársaság elnökének a példáját, aki „tiltott támogatás elfogadásának gyanúja” okán mondott le – akkor most Románia németajkú államelnöke, aki a kormányfőnek (és általában minden szoci vezetőnek) a lemondását szintén vehemensen követelte, milyen erkölcsi alapon marad a helyén a lakásbotránya után? Erre a szomszédom azt mondta rejtélyesen mosolyogva: egyszer mindenki mindenért megfizet. Amit nem kérdőjelezek meg, bár úgy lenne.

Sok mindenről vitatkoztunk még, így a kampány kezdetén, a szomszédom meg én. Előre látom, mit rendezünk, miután ma megszületik az alkotmánybíróság döntése a hivatali visszaélés büntetőjogi státusa ügyében, s esetleg korábbi bilincsesek serege fog fügét mutatva szabadulni terhes ügyirataitól, a paroxizmusig növelve a káoszt...

Szerencsére egy fontos témában egyetértünk. Úgy fogalmaztam konklúzióképpen, hogy ebben a zűrzavarban mi a nyugalom szigete vagyunk, ehhez a bagázshoz képest a mi választottaink földreszállt bölcsek angyalserege; rend, céltudatosság, kollektív bölcsesség jellemző ránk, viszonylagos alacsony korrupció, következetes harc a jogokért... és remélem, teljes választási siker. A szomszédomnak erre nem volt ellenvetése. Persze nem is azért találtam ki őt, hogy éppen mindenben ellentmondjon.

Fotó: pebloguri.ro