Nem vagyok kimondott híve a főzőműsoroknak. Ezzel a kijelentéssel pontosan tudom, hogy sok ember előtt elástam magamat. Nem, még nem tartozom azok közé a férfiak közé, akik kedvvel, keccsel, tehetséggel és nagy innovatív hajlammal, rugalmasan és ízletesen főznek. Nem szoktam a konyha tündéreinek sorát szaporítani, ámbátor szeretem a konyhát. (Azért abba a túlzásba sem esem, amiről a minap hallottam egy jókedvű társaságban: midőn egy sokgyerekes primás végre lakótelepi lakást kapott, azonnal kiverte a közfalakat és az egész lakást egy tágas konyhává alakította át. Talán csak a klotyót kímélték meg a térbővítéstől.)

Azt korántsem állítottam, hogy nem szeretek enni, hogy nem tartom fontosnak a családi (szűkebb) ebédeket, és hogy nem válogatok. Azért odáig még nem emelkedtem fel, hogy válogatott verseimet kiadjam, azon egyszerű ténynél fogva, hogy nincsnek sem válogatott, sem össze nem gyűjtött verseim, amelyek megérdemelnék a nyomdafestéket, papírt és szerkesztő, könyvkötői szorgalmat.

Advent heteiben a visszatérő riportfilmek gyakran  a jóságról és adományozásról szólnak. Ekkor szokták felállítani a köztereken (Vörösmarthy tér, Kálvin tér, Blaha Lujza tér, a Bazilika előtt stb) azokat a nép- vagy ingyenkonyhákat, amelyek előtt kígyózó sorok toporognak a könnyebb vagy keményebb fagyokban és boldogan, hálásan fogadják a műanyag tányérokba mért levest, gulyást, mákos gubát – afféle kegyességi népételeket –, amelyeket jótkonysági szervezetek, alapítványok, szociális munkások, önkéntesek vagy egyházak osztogatni szoktak. Ilyenkor mindig elhangzik valahol a felhívás, bíztatás: ne csak karácsony előtt és alatt vagy a nagyobb ünnepek előestéjén működjenek ezek a segélypontok az éhezők táplálására. Legyen az év minden napja ilyen, hiszen bőven akadnak olyanok, akik mindennap rászorulnak a kisebb-nagyobb közösségek, magánemberek, adakozók segélyére.

Mindegy, milyen indítékból teszik. Példájuk követésre méltó, szép emberi gesztus. A fizetség: néhány fillér és hálás tekintet, egy elmormolt köszönés, hiszen a legtöbb hajléktalan és éhező szívében szégyen munkál, hogy ilyen sorsa kellett jutnia vénségére, életerős munkásember, egykori értelmiségi létére.

Nem példa nélküli a történelemben. Csak szűkebb pátriámban minden esztendőben felállították a mindenki karácsonyfáját a főtéren (a marosszentgyörgyi Máriaffy-Bethlen grófnő felajánlásával), ajándékot is osztogattak, és boroskrakkai Bürger Albert, a város leggazdagabb embere, a sörgyáros háromszáz-ötszáz ember számára minden évben, november és március között ingyenkonyhát állított fel. Pedig állítólag rohadt kizsákmányoló volt, és munkaadó, ámbár az első világháború előtt ismerte  már a szociális gondoskodást és gyáraiban alig volt munkabeszüntetés.

A főzőműsorok, különösen a humorosnak szántak, a kereskedelmi csatornákon azt mutatják meg a mai magyar társadalom másik pólusán, hogy a gátlásokat nem ismerő celebek, a gond nélkül élő jópofizó miként pancsolják, pazarolják el azt a főzésre alkalmas nyersanyagot – a legdrágábbat, az egzotikust, avagy a különlegest fűszerektől a legegyszerűbb konyhanövényekig –, amelyekből jól lehetne lakatni néhány embert. Irányított, szított, humorban fürdő szemérmetlen pazarlás folyik minden erkölcsi meggondolás félretolásával, minden szégyenérzet mellőzésével. A nézettségi mutatók fokozásáért, egekbe hajtásig. A Haggyál már főzni különösen ostoba, a szerkesztőnek meg sem fordul a fejébe, hogy minden „fogás” elég sok pénzbe kerül – fájjon a producer feje ezért –, esténként, hetente többször. Aminek árából, hogy a tévénél maradjunk – meg lehetne vásárolni néhány művészfilm (sorozat) szórásának jogát. Vagy talán sportközvetítéseket. Sokkal hasznosabb, jobb, kellő nézettséget biztosító műsorszámot.

Távol álljon tőlem a puritánus gondolkodás, a komor skót haszonelvűség vagy a demagóg moralizálás vádja. Tisztában vagyok vele, hogy a megoldás abban rejlik, amivel tartósan csökkenthető az éhezés és a hajléktalanság, amihez a főzőműsorokban eltékozolt pénz, étek, energia és álbohémság koránt sem lenne elegendő. Belátom, nem a média feladata a megoldás keresése.

Mi, pénzt adhatunk a szegények konyhájára, s még inkább jelzéseket, melyeket talán valahol, valakik értékelni tudják és cselekvésre váltják.