Megkérdeztük publicistáinkat: hogyan ünnepelték május elsejét és hogyan töltötték a szabadidejüket a rendszerváltozás előtt és negyed évszázaddal utána? Emlékezés és értekelés – nem csak a nosztalgia jegyében...

Ágoston Hugó: Megmaradt hamvasságában

Az „Apáink mindig robotoltak, Hogy lenne enni kevés kenyerünk, Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, Az isten se törődött velünk” és az „Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kitől jövendő győzelmünk ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett”, azaz a munka mint robot, kötelesség és a munka mint szabadságforrás kettőssége határozta meg a gyermekkoromat, ezt a kettősséget láttam a környezetem életében kezdettől fogva. Nagyon alulnézet volt, fogalmam sem volt róla, hogy a munkát ünnepelni is lehet, kell, szokás. És így nőttem fel: ha hiszik, ha nem, már felnőtt fejjel, bukaresti szerkesztőként voltam először – jó: háromszor-négyszer – felvonuláson (vö. lógás), és akkor is inkább lehetett augusztus 23. És sose szerettem a miccset, azt hiszem, Kolozsvárig (azaz kisiskolás és középiskolás koromban) nem is láttam-kóstoltam. Szóval így.

Különben az első tömeggyűlés, amelyen gyermekként részt vettem, nem felvonulás volt, Sztálin elvtársa halála tiszteletére rendezték 1953 márciusának elején, emlékszem, nagyon hűvös volt, a felnőttek sírtak, pedig inkább lett volna okuk örömre, nem értettem az egészet. A szabadidőmet, amiből milliomos voltam, román-magyar/székely-szász-zsidó-cigány-orosz nemzetközi bandázással, a rongylabda kergetésével, a Nagy-Küküllő becserkészésével, főleg pedig olvasással töltöttem. A nagy szegénységben korán megtanultam olvasni a sorok között is (a tejsor és a kenyérsor között). A rövid életű, balsorsú Magyar Népi Szövetség könyvtárának tiszteletre méltó része valami módon – több talicska-fordulóval, meglehet, 1949 szép napos május elsejéjén – hozzánk vándorolt (a Pallas Nagy Lexikona, Révai teljes, a Tolnai egy része, jó sok vers, úrihölgyeknek való szavalókönyv is: Magyar hölgynek születtél, Áldd érte sorsodat, Magyar hölgynek születni Nagy és szép gondolat, rengeteg gazdakönyv, Mikszáth díszes sorozat, Jókai: összes érdekes, még A lőcsei fehér asszony is, amely cím mostohaapámat arra ihlette, hogy derék kopasz szomszédasszonyunkat „lőcsös fehér asszonynak” nevezze...) Paradicsom a szegénységben, gondokat feledtető szenvedély. Nem fogom korszakaim szabadidő-töltését végigvizsgálni, de az olvasás nyilván fő állandójuk. Mint annyiunk esetében. És most már boldogságomat fokozza az is, hogy fehér fejjel egyre több a kaland lehetősége: új könyvek, amikkel meg kell ismerkednem – azokkal is, amelyeket már olvastam. Kár, hogy a rangos folyóiratok viszont fogynak.

Május elseje pedig megmarad szépnek, eszményinek az emlékezetemben: nem a kajapia ürügyeként, hanem a munkának nem is ünnepeként, hanem mementójaként. Ahogyan József Attila és Juhász Gyula és további sok nagy költőnk megénekelte a munkát. Ahogyan május elseje Robert Owen óta, immár kétszáz éve a munkások, a robotoló és szabadságvágyó emberek napja, jogköveteléseik jelképe. Kezdettől fogva szabadnap, bár emiatt olykor a tartalmatlanság szinonimája. De vajon mi van ma a munkásmozgalommal? Lett valami abból a buliból?

Bíró Béla: Közösség voltunk

Köpecen nőttem fel. Gyerekkorom pionírtáboraiban emiatt „kapca” volt a becenevem. Túl büszke voltam Köpecre ahhoz, hogy zokon vettem volna. Köpechez ugyanis tartozott egy bányatelep is. A falu lakosságának legalább fele a szénbányában (mi nagybetűvel csak Bányaként emlegettük) vagy körülötte dolgozott. A falusiak nem augusztus 23-át, nem a román fejedelemségek egyesülésének napját, nem Nagy-Románia születését tekintették a Nagy Ünnepnek, még csak nem is március 15-ét, hanem Május Elsejét.

A majális természetesen a bányatelepen zajlott – sör, flekken et company. Az élmény azonban nem ez volt, hanem – nehéz lenne megfogalmaznom, miért – az együvé tartozás érzése. A mából visszanézve ennek, mint mindennek, van visszája is. Együvé tartoztunk, mert az ún. nehézipar – a bányászattal – bizonyos mértékig a rendszer üdvöskéje volt. A néhány száz lakosú Köpecről több tucat fiatal került egyetemekre, sokan Moszkváig jutottak el, s váltak a kolozsvári Babeş–Bolyain egyetemi tanárokká, újságírókká, mérnökökké, sőt, Bukarestben minisztériumi főmuftikká. Mi alig vehettük észre, hogy a kommunizmus éppen azokat a közösségeket veri szét – hatalomtechnikai megfontolásokból, de sziklaszilárdan –, amelyeket a falu, munkásmozgalmi hagyományokra alapozva, egy ideig még tovább éltethetett. A politika még jó ideig elkerült minket. A szakszervezet minálunk még jó ideig igazi hatalom volt. Igaz, nagyanyám, aki főként a jókora birtok miatt fogadta el asztalos nagyapám közeledését, haláláig nem tudta megbocsátani kommunista anyámnak, hogy a kollektivizálás „zűrzavarában” elvetette tőle a birtokot is.

Mindennek ellenére korántsem a diktatúra tartott össze bennünket, hanem valamiféle lelki szemkontaktus. Mindannyian ismertük s ilyenkor talán szerettük is egymást. Egy napra legalább. Soha nem felejtem el a május elsejéket követő éjszakai hazavándorlásainkat. A bányatelep néhány kilométerre volt a falutól. Vonultunk a csillagos ég alatt. S éreztük, hogy együvé tartozunk. Lehet, hogy csak a vénség, a régi szép idők halhatatlan toposza játszik velem. De talán mégsem. Közösség voltunk. Persze, sokféleképpen lehet közösségeket toborozni. Leginkább mások ellenében. Mi azonban ott és akkor egymásért voltunk együtt. Abban a hitben, hogy tényleg a nagybetűs munka tart össze bennünket. Azóta szép számú közösségnek lehettem tagja. Azt hiszem, senki nem mondhatja el rólam, hogy közösségeket bomlasztottam volna. Még akkor sem, amikor kifejezetten ezzel a céllal szerződtettek. Mert ilyen is volt. Személyes ambícióimat mindig is próbáltam alárendelni a közösségi boldogulásnak. Ma is meggyőződésem, hogy csupán egy közösség tagjaként lehetek individuum.

Május elseje kétségtelenül rítus volt. Volt benne valami gyógyíthatatlanul archaikus. Valami tényleg ősközösségi. Az egyenlőség nevében gyakorolt álmarxista individualizmus a későbbiekben úgy verte szét ezt a rövid életű közösségi érzést, ahogyan manapság a nem kevésbé csodálatos, emberi jogokra alapozott áldemokratikus individualizmus veri szét. Maradt a sör és flekken. Persze ez sem kevés. Csakhogy ez már minden, csak nem majális. Amit a mai fiatalok talán már soha nem fognak megérteni. Vagy egyszer mégis?

Demény Péter: A mustárnak is füle volt

Én nagyon szerettem a május elsejéket, mert a szüleink engem mindig kivittek a Hója erdőbe (akkor még volt Hója erdő), és ott, a kincses város szélén Fraţii Petreuş és Angela Similea hangi társaságában jól megünnepeltük ezt az ünnepet is, mint annyi mindent abban a magyarfaló diktatúrában, amelyben még a mustárnak is füle volt. A mustárt azért tetszem említeni, mert miccseztünk azokon a május elsejéken, kivéve a szüleimet és még a fél várost, akik már söröztek is, és szidták a diktátort, mint a bokrot, némán, de mozgó szájjal, és így még a vak is hallotta őket. És kiftélucát ettünk, és ők olykor szilvavizet ittak, és egyre hangosabban szidták a rohadt diktátort, most már szinte suttogva.

Később, amikor tetszettem felnőni, még a Riszeg tetőre is kimentünk, ahol udvarolni próbáltam a lányoknak, nem sok sikerrel, mert azt nem lehet próbálni, csak csinálni. Így aztán fociztunk vagy lábteniszeztünk, szinte mindegy, mert a lányokat úgyis más tetszette elvinni, ami viszont nekem nem tetszett egyöntetűen, de hát mit volt mit tenni. Ilyenkor még azt is elénekeltük, hogy Sudár jegenyefa, már akik ott maradtunk, ahol az a pár ember énekelt, mert a többiek nem annyira énekeltek.

Úgyhogy nekem máig is nagyszerű élmény minden május elseje, mert ilyenkor vissza tetszem emlékezni a mustárra és a lányok hűlt helyére.

Gál Mária: Enyhe illatok, emlékek

Enyhe sör és miccs illatra emlékszem gyermekkoromból. Általában nagybátyám hurcolt végig a városon. Ha épp volt valami felvonulás a Főtéren, azt is megnéztük, de istenigazából semmi különösebb nagy munkásmarsra nem emlékszem. Vagy nem volt, vagy nem ragadt meg bennem. Aztán felmentünk a Somostetőre, ott nagybátyám megitta a kötelező sörét, én kaptam miccset és „szukot”.

A későbbiekből, az egyetemi évekből sem maradt mélyebb emlékem. Örültünk a szabadnapnak, s ha hosszú hétvége lett belőle, akkor igyekeztünk valami kirándulással egybekötött bulit összehozni. Egyetlen kivétel – de ez is csak utólag vált azzá – 1986 május elseje. Gyönyörű idő volt, napoztunk a réten Vásárhely közelében. Akkor kezdtek hallatszani a csernobili hírek. Négy napja történt az atomkatasztrófa, de annyi jutott el hozzánk, hogy ebből „gáz” lehet, jól meg kell mosni a salátát és minden zöldséget. Azon nevetgéltünk napozás közben, hogy vajon az elkövetkező napokban sugározni fogunk-e, és ha igen, akkor az atomtól vagy a szépségtől?

A rendszerváltás után sem jelentett mást, mint egy esetleges szabadnapot. Ami nekem, munkámnál fogva, ritkán adatott meg. Idén is épp munkával ünnepeltem a munka ünnepét, ügyeletes szerkesztőként.

Krebsz János: Itt-ott felhő

Május elsején vonulni kell. Eleinte az iskolával, gimnáziummal, majd tanárként ugyanígy a gyerekekkel. Előtte hetekig gyakorolni az alakzatban vonulást a testnevelők irányításával. A nagy napon órákat toporogni egy mellékutcában, majd öt perc masírozás a tribün előtt, integetés a vezetőinknek.

A 86-os különösen élénken él az emlékezetemben. A vonulás után együtt maradt a tantestület, kimentünk a szőlőhegyre, a baráti körnek a gyerekei óvodás és kisiskolás korúak, játszanak a ragyogó napsütésben, a felnőttek körülülik a nagy asztalt. Májusi kék ég felettünk, itt-ott egy kis radioaktív felhővel tarkítva. Öt nappal utána tudtuk meg.

Sebestyén Mihály: Eufóriában fogyó magyar szó

Sok volt, legalább hat van, amire visszaemlékszem. Az enyémben nincs sör és vagdalt csórékolbász – néhai Sylveszter Lajos zártkörű magyarítása –, van viszont felvonulás, transzparensek, hangszórók rikoltozása, allegorikus szekerek és allegorikus munkások, sportolók, dísztribün dísztribűnözökkel és kedves becsapottakkal, félrevezetettekkel és megszeppent emberekkel.

Nagy bánatom volt öt éves koromban – a főtéren laktunk egy magyar autonóm nagyobb városkában, s így az ablakból szemlélhettem a dolgozók színpumpás felvonulását –, hogy apukám nem vitt a nyakába ültetve végig a legfőbb téren, nem integethettem a helyi méltóságoknak, pedig tudtam a nevüket, hogy Csupor Laji és Bugyi elvtárs és Gagyi elvtárs, eleget hallottam a fölém nőttektől, és láttam még, hogy cserélődtek évről-évre a klasszikusok és drasztikusok képei, és hogyan kevesbedett – persze ezt már nagyiskolásként vettem észre, amikor nekem is fontos lett a kettős kisebbségi státus és annak tudomásull vétele, akár akartam, akár nem –, hogyan fogyatkozik meg a felvonulás eufóriájában magyar szó. Persze az ostobaság, a propaganda, a hamis tudat ápolása, az önfényezés akármilyen nyelven botorság, de mégis... Ahogyan azt valaki megfogalmazta: magyar embertől a seggbe rúgás is jobban esik... (Van durvább változata is...)

Május elseje és pihenés? Ilyenre nem emlékszem. Ma sem élek vele. Nekünk 9-11. osztályban inkább a sportról szólt: hogyan lehet ellógni az iskolai vonulós menetből, hogyan lehet eltűnni nyomtalanul egy utcasarkon, felszívódni és rohanni, mert a kertben – házunknak, az egyetemi bérháznak hatalmas kertje volt – W. P. magnóján meg lehetett hallgatni már a Szabad Európából felvett igazi, elektromos gitárral kísért számokat, sőt később az öcsém május elsejére időzítette a Beatles-napokat, amik persze a Felkelő Nap Házával kezdődtek, nem kimondottan stílszerűen.

Apám dolgozott, írt, gépelt. Előadásra készült, a doktoriját írta. Akkor még aspirantúrának hívták. Vagy kiment a kertbe, leterített egy pokrócot – ha szép volt az idő –, és angolul tanult. Rengeteg cigit szívott. Anya tésztát sütött, keresztrejtvény fejtett, a nővérével parajdoztak, azaz gyermekkorukat idézték, a parajdi nagyszűlők házát, a nagynénénk minden május elsején és Szilveszterkor átjött Kolozsvárról a férjével, mi gyermekek nyúztuk őket, hogy játsszunk társasjátékot, vagy kimentünk estefelé sétálni a bulevárdra, és én régi történeteket akartam hallani a családról, Svájcról, deportálásról, Dicsőről, Kolozsvárról, ismeretlen nagyszüleimről.

Vagy dühöngtünk, hogy a szép idő ellenére nem nyitották meg a strandokat, s a Víkenden sem lehet még semmit sem csinálni. Egyetemi hallgató koromban május elsejére hazautaztam Kolozsvárról, a vizsgák előtti feltöltekezés ideje volt, lenéztem Vásárhelyt, vagy fordítva – akkor még nem tudtam, hogy mindenütt jó, de leginkább a régi május elsejék hiányoznak, amikor néztem a szülői ház ablakából a felvonulást, amikor lógtam, amikor mérhetetlenül szerelmes voltam egy osztálytársamba, aki május elsején született és az egész város őt ünnepelte.

A többi legenda és portörlés az emlékek komódján.

Ady András: Testi, lelki flekkenek

A május elseje ünneplésével kapcsolatban zavarban vagyok, abban voltam akkor is, amikor a rendszerváltás előtt anyám elméletileg (ha semmiképpen sem kerülhette el) felvonult, a nagyszülők már nyugdíjasok voltak, így megúszták a „reprezentálást”, rám meg olyankor valahogy sosem volt szüksége a rendszernek. Zavarban voltam és vagyok, mert minderre rátevődik a Tavasz a Hargitán fedőnevű hazafias-népzenei/táncos-kultműsor pre-je és poszt-ja, annak a többé-kevésbé valós lehetősége, hogy az ember elméletileg munka/iskolai napon kint legyen, a zöldben, abból az öt-nyolcadikosztályos szögből nézve lelkesnek tűnő forgatagban... s ha ügyesen informálódik némi fura fél-imperialista miccses, netántán flekkenes, sörös extrakezelésben is részesíthesse zsenge kommünárd organizmusát. Nyugalom, a sör csak hetediktől arrafelé jött be, és előbb a klasszikus, borkánban szervírozott verzióban, de erről még anyu és a nagyszülők mindmáig nem tudnak, így ez maradjon köztünk... igaz, ha jól sejtem, a túlvilág(uk) hálózaton kívüli.

Hogy az ántivilágban miképp múlattam a szabadidőt, arra viszonylag könnyű emlékezni: amikor már végre kinőttem ama dinasztikus és „uralóházi” attitűdömet, miszerint anya főleg azért létezik, hogy nekem felolvasson, akkor a szabadidő kezdetét rendszerint az „adj kérlek valami jót olvasni!” felszólítás jelezte, a végét pedig az iskolacsengő recsegése. Az ántivilág antivilágában – a forradalmas felszabadulás utáni obligát vidióciát leszámítva – ugyanez jelentette, jelenti a nagybetűs szabadidőt: az olvasmány kizárja a mindennapi baromságokat. Könyvkéréseimet továbbra is professzionálisan teljesítik: most nem Éva, hanem Noémi... a feltételes reflexet feltétlenné tevő iskolacsengő meg a frásznak sem hiányzik, a reflex ép és sérthetetlen.