Addig szerettük, amíg meg nem szólalt.

Nem, most nem a macsó beszél belőlem, és semmiféle szőke nőre való célzás nincs a mondatban. Hanem csak annyi, hogy olvasható a neten a Kárpát-medencei Tehetséggondozó és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiáltványa. Maga Orbán János Dénes jegyzi a szöveget (Irodalomra hívó szó), és ha maradt is még valami illúzió mindezzel kapcsolatban, akkor ez most végképp elszállt. A szerethetőség minimuma is. Számos jeles alkotó és irodalmár hüledezik a facebookon a szöveg állításain, de ők OJD szerint csupán az ellendrukkerek, a Savanyú a szőlő kórus tagjai. Szerintem meg épp azok, akiknek szellemi támogatása vagy részvétele nélkül nem nagyon jöhetne létre olyan ívű program, amire készülnek.

Amikor a tehetséggondozóra szánt 150 millió forint ténye felborzolta a kedélyeket, még valami olyasmit írtam, hogy nem kellene az Előretolt Helyőrséget is kiönteni az ablakon, hiszen azért ott igenis voltak és vannak értékes szerzők és jó könyvek, meg nem mindenki gazember, aki Erdélyből jött. Akkor úgy tűnt, egy kis diplomáciai érzékkel és némi egyeztetéssel talán elsimulnak az ellentétek. De OJD nem az a kimondott diplomata, és az sem volt nagyon igaz, hogy például minden valamirevaló kiadóval felvették a kapcsolatot. Hiszen az egyik legnagyobb kiadói csoport vezetője épp arról mesélt nekem, hogy nevetve hallgatta a tévében az állítást, hiszen őket senki sem kereste meg ez ügyben.

A diplomáciának pedig végképp betett a kiáltvány. Csak néhány mondat az elejéről. „Mindannyian tudjátok, hogy a magyar irodalom válságban van. Válságban van, mert az írók nem szakmai alapon, hanem politikai ideológiák mentén tömörülnek egymásra kígyót-békát kiáltó szekértáborokba. A Kárpát-medencében jelenleg 11 magyar írószervezet gondoskodik erről a széthúzásról. A magyar író nem az írással foglalkozik, ami a dolga lenne, hanem szoborállítások ellen tiltakozik. Válságban van, mert belterjes lett és gyakran olvashatatlan. A szakmának akar megfelelni, nem pedig az olvasóknak.”

Aki csak egy kicsit is olvas kortárs irodalmat vagy némiképp otthon van az irodalmi életben, az pontosan tudja, hogy a hangzatos kijelentések igazságtartalma erősen megkérdőjelezhető. Nem nehéz kitalálni, hogy mindez az „ellendrukkereknek” szánt fricska csupán: tiltakozó, politizáló, olvashatatlan író nekünk nem kell, mondja sértetten OJD, ezzel próbálva leplezni, hogy a haverokon kívül más meg nem akar csatlakozni.

Aztán olyan önfényezés jön, amely végképp elkedvetleníthet mindenkit. A stílus, a pökhendiség, az „én és senki más” ál-rejtői vicceskedése. De csak halkan: ha az Előretolt Helyőrség olyannyira progresszív és sikeres lenne, mint ahogy állítja a szöveg, akkor vajon miért kell ennyire reklámozni? Akkor elég lenne önmagában a cégér, és tódulna mindenki eszét vesztve.

Nincs válság. Vagy nem annyira, hogy indokolható lenne egyvalakinek, minden egyeztetés nélkül 150 millió forintot kiutalni, azzal a felkiáltással, hogy az egész irodalomnak lesz. Nincs annyira válság, hogy pökhendien le kellene nullázni a többi írószervezet erőfeszítéseit az esélyegyenlőség nevében. És igen, elég jól olvasható a kortárs irodalom. Talán még a falvak népe számára is. De ezt úgyis eldönti az olvasó. Szerencsére.

Rosszízű ez az egész, mert minimális szakmai egyeztetéssel valóban érvényes projekt jöhetett volna létre, s akkor most OJD lenne a hős, aki ennyi pénzt szerzett a kortárs irodalomnak. Ha valóban partnernek tekintette volna az első pillanattól kezdve (az esélyegyenlőség nevében) a többi szervezetet, akkor most ő lehetne a megmentő, és még a barátainak is jutott volna elég. És akkor most nem lenne bojkott, és még mélyebb törésvonalak. Épp ezzel a 150 millióval lehetett volna betemetni azt az árkot, amit az elmúlt évek kultúrharca mélyített ki. Kár, hogy ezt egy pillanatig sem gondolta komolyan.

Azt, hogy miért nem ezt az utat választotta, arról a kiáltvány mondatai árulkodnak.

Mert nem megmentő akart lenni, hanem a pápa. A szent, akinek mindkét keze maga felé hajlik, miközben jámborságról prédikál a tanítványainak.