A mából visszanézve nagyon úgy tűnik, hogy Trianonban nem csak magyar állampolgárságunktól fosztottak meg bennünket, hanem humorérzékünktől is. Ez a veszteség lélektani következményeiben legalább olyan súlyos torzulásokat eredményezett, mint a testünkre szabott állampolgárság elvesztése.

A jelzőt, mármint a „testünkre szabott”-at egy újságcikk sugallja, mely az 1930-as években, Móricz Zsigmond szlovenszkói, azaz szlovákiai látogatásakor íródott.

A cikk szerzőjét a Sopronban felolvasó Móricz Zsigmond nem csak Arany Jánosra, az őseredeti alföldi népiség talán legjelentékenyebb reprezentánsára emlékezteti, bizonyosan joggal, hanem az éppen elveszett Nagy-Magyarország tragédiájára is. Egyébként – akkor még – talán érthetően. Móricz teste a szűkös határok közé szorított magyar nemzetesttel válik azonossá, a feltehetőleg kissé kihízott szűk, francia szabású öltöny pedig a trianoni határok szimbóluma gyanánt jelenik meg. S a képet végül az idegenbe szakadt magyarokról hírt vivő Julianus barát „metaforája” teszi teljessé.

„Mikor leült a felolvasó asztalhoz, egy pillanatra szinte megdöbbentő volt az (Aranny Jánossal való – B.B.) hasonlatosság. A haj, a homlok, a szemöldökvonal, a két hollószárny árnyéka: a bajusz. És a test zömök rusztikus terjedelme, a jószabású frakkban: egy muszájságba öltözött kényelmes test. A láb valahogy keresi a helyét a villámfényben úszó estély világában, pedig a lakkcipő kifogástalan fényben ragyogja a kultúrember imázsát.

Valami erő, ami a ruhát szét akarja feszíteni, amit a francia karcsúság szabásza nem ismert és nem rajzolt le a szabásminta vonalvezetésében. Móricz-e, Túri Dani-e a Sáraranyból, nehéz lenne eldönteni. De súlyos, zömök, nagydarab magyar ember. Rajt’ a Párizsban szabott Trianoni ruha. A mell jól kifeszül benne, a comb asszír-izmai kidagadnak a pantallóból. A ruha alig van jó hangulatban: benne a tüdő igen maradatlan zúg, fenyegetőzik, a karizom kidudorodik és a nagy, napon érett kézfej gyűri és fogja keményen Szlovenszkót, Ruszinszkót és Romania Maret. (...)

Egy nagy, tudattalan, térdmeghajtó örökemberi vonalba szilárdul a trianoni ember alakja. Móricz Zsigmond, az új Julianus barát, messze járt és hazajött a kálváriákról.”

A szöveg pátosza számunkra határon túli magyarok számára ma is élő. A szöveg – időközben patinássá érlelődött nevetségessége – talán még ma sem. Hajlamosak vagyunk ma is halálosan komolyan venni a központi metaforát, a trianoni Magyarország szimbólumává emelt, elhízott íróóriást.

A nevetségesség érzékelésére való képtelenség önmagában még nem bűn, legfeljebb hiba, mellyel másnak aligha árthatunk, s ha származik is, kizárólag nekünk származhat belőle bajunk. Nem-magyar polgártársaink gyakorta olyan ártó szándékokat tulajdoníthatnak nekünk, melyekből azért már jócskán kinőttünk.

Az igazi probléma nem is a humorérzék makacs hiánya, hanem az, ami mögötte van: az önmagunkkal, önnön múltunkkal való szembenézés képtelensége. Ez ugyanis lehetetlenné teszi, hogy megláthassuk a mai másikban (esetünkben a románokban, szlovákokban, szerbekben) egykori önmagunkat, s ezzel lehetőséget teremtsünk arra, hogy ők is ráébredjenek a mai magyarok és a valamikori erdélyi, felvidéki, bácskai, román, szlovák, szerb nemzetiség közti meghökkentő hasonlóságra. Arra, hogy ők akkor ugyanarra törekedtek, ugyanazt érezték, ugyanazt gondolták, amit mi ma. Egészen addig persze, amíg rá nem ébredtek, hogy tőlünk, magyaroktól hiú ábránd bármit is várni, s ezért fokozatosan a magyarok nélküli, sőt a magyarok ellenében megvalósítandó megoldás mellett kötelezték el magukat.

Merthogy tehették.

Nekünk azonban (a túl korán jött, úgy is mondhatnám: elsietetten modern demográfiai deficit miatt) effélére – főként egy önmagát demokratikusnak aposztrofáló Európában – nem volt és nem is lehet esélyünk. Vagy ha lenne (persze a lassan káoszig kuszálódó világban valami efféle sem zárható ki teljes bizonyossággal), az hosszabb távon csak újabb bajokat hozhatna mindannyiunkra.

Némi humorérzék azonban azt az életörömet is felrázhatná bennünk, mely a demográfiai deficitet enyhíthetné, sőt némi kulturális, s következésként morális „visszarendeződést” is megalapozhatna. Talán – s ebben bizonyosan Móricz is egyet érthetne velünk – van még rá némi esély...