Tehát lehetséges. Talán mégsem fog szeparatizmusnak tűnni. Hiszen egykor, nem is olyan régen, avagy mindennap, ez a fajta kezdeményezés páni félelmet váltott ki a román nacionalizmusnak nem csupán szálláscsinálóiból, de megbízott parlamenti, önkormányzati szállásmestereiből, fenntartóiból, a Bús sovinisztához címzett fogadó főbérlőiből. Volt már szó külön kórházról gyalázkodva és pokoli víziók keltése közepette, és volt már ilyen a történelemben ebben az Erdőntúli vadvizekben és rosszul fékezett indulatokban gazdag vidéken.

Hogy messzebb ne menjünk, a két világháború között időszakban s az 1948-as államosításig működött református kórház Kolozsvárott, katolikus fenntartású Temesvárott és Nagyváradon, apácák ápoltak több gyógyítási intézményben, vagy Marosvásárhelyen az egykori szanatórium, melyet a három magyar felekezet (róm. kat., ref., unit.) tartott fenn, és akkor még nem szóltam a kolozsvári Zsidó Kórházról, ahol azok a volt magyar (zs) egyetemi orvosprofesszorok gyógyítottak, akik a demokratikus kolozsvári Ferdinánd egyetemről egyedkulturális okokból szorultak ki. Felekezetekre való tekintet nélkül fogadták az ápolásra, gyámolításra szoruló betegeket, akik ide fordultak. Volt eset, hogy a kolozsvári egyetemi klinika egyenesen átküldte a zsidó kórházba beteget, mert tehetetlennek bizonyult az egyén kóresetével szemben. Fenntartása nem volt könnyű, de – még mindig a Szamos parti kórházról beszélek – az erdélyi hitközségek közösen gondoskodtak finanszírozásáról. Amikor már nagyon nehezen volt fenntartható, dr. Gabel Vilmos, a kórház titkára (korábban fel nem esküdött és állástalan középiskolai történelemtanár) Amerikába utazott, hogy pénzt kalapozzon össze a gazdag amerikaiaktól. Közben kitört a háború és G. V. Amerikában ragadt. Különben a pénzgyűjtő akció, amilyen eszement ötlet volt – az akkori viszonyok és jótékonysági együtthatók csillagállásában – éppen annyira volt sikeres...

Nos, itt van a beteg kutya elvermelve, ugyanis én azt gondolom, csupán jól hangzó ürügy, áljogcím az erdélyi magyar emberek románul nem tudása. Nem az a baj – a minapi kolozsvári eset erre azért figyelmeztetés –, hogy rosszul beszélnénk államnyelvül és nem tudnánk megértetni magunkat a jó doktor bácsival, aki Galac/Vâlcea-Tulcea  megyei előélete után kötött ki Szilágyváron vagy Székelycickányban. Hiszen mutogatni tudunk, a hozzátartozó kézzel lábbal is megérteti magát a beteg érdekében. (Az más kérdés, hogy az iskolai román oktatás nem tér ki a kórházi román nyelv tanítására, mert betegség nincs, csak mosolygós egészséges alattvalói tudatmódósítás.)

Az orvostársadalomban van hivatástudat, empátia, jóindulatú, gyógyítani kész akarat. És persze olyik-másik doktor nyitott a pénzmagra, ez utóbbi minden hátrányt azonnal megszüntet (rerum omnium gerandarum – minden bajra gyógyír).

Nem ez a fő baj/ok, hanem azok a gyalázatos körülmények, amelyek között a gyógyítás kénytelen folyni, a műszerek, gyógyszerek, az ápoló személyzet és orvosok hiánya, távozási szándéka, a segédszemélyzet basáskodása, pénzéhsége (pl. egyszerűen nem engedi be a felvonóba a beteget egy-egy kápótermészetű némber vagy bús bocskoros, pénzért síró pór). Ezek miatt szükséges magyar, román, német, szerb, ukrán és cigány magánkórházakat alapítani a közö(mbö)s hazában.

Nos , ha létrejön a tervezett bihari és csíki kórház, abban jobb lesz a bánásmód. Figyelmesebben fordul, megértőbb az emberi tényező a kórodai emberi szubjektumhoz. Így van, új seprű jól seper, tartja a mondás. Számítani lehet a magyar kormány (állam, közhasznú alapítvány) támogatására. Magánklinikaként előkelő és vonzó helyezést kell kivívnia a hasonló nem kifejezetten magyar/felekezeti/ egyleti/üzleti alapon létrejött magánklinikák között. Érdeke az efféle klinikának, hogy reklámot keltsen maga iránt, hogy érdemes legyen megalkotni, fenntartani, közhaszonra működtetni.

Számítani lehet arra, hogy támadás fogja érni. A szakmai irigység hihetetlen találékonyságra, aljas cselekre, hamis vádpontokra serkenti a vádlókat, mocskolókat, hitelrontókat. Az ártó szándékkal telt boszorkányokat és boszorkányüldözőket. De még ezt is túl lehet élni ügyesen, erényesen, jól érvelő jogászokkal.

Amit viszont nem lehet: ha egy kormányváltás esetén vagy kedvezőtlen széljárás, a segítő szemlélet negatív változása folytán, a pénzforrások kiapadásával a főtámogató elengedi a kórház gyógyító kezét. Ha a kórházak vezetése, menedzsmentje, az orvosok szeme állása, betegpolitikája nem tetszik a politikumnak.

Meddig állnak meg önmagukban?  Nem az történik velük, mint a könyvkiadással vagy a sajtó támogatásával?

Fotó: hvg.hu.