Miközben a rózsaszín – bocsánat, inkább zöldellő –  híradók arról regélnek, ámítanak vagy tényleg informálnak, hogy több helyütt is intenzív, esetleg propagandisztikus célokból levezényelt faültetési akció folyik, Marosvásárhelyen, ebben a veszélyes/haragos tavaszú városban, ebből is nemzetiségi ügy lett.

Van s volt még ilyen. Ha még emlékszel, kegyes olvasó, a nyolcvanas években a szocialista internacionalizmust helyettesítő nemzeti irányzat a Székelyföldön és a magyarok által is lakott (őket megtűrő) környezetben az éleselméjű tanügyi hatóságok tiltották kiskorú gyermekeinktől a zöldszínű ceruzák és vízfesték használatát. Művészettörténeti fogalmak szerint ekkor köszöntött rá a gyermekrajzokra a „kék korszak”. Kékkel színezték az ég és a tenger (folyóvizek) mellett a füveket és fákat, mert ez volt a helyes magyartalanítás egyik biztos grafikai eszköze. A hatóság abban a tudatban cselekedett így, hogy a közvélemény szerint a zöld magyar szín, amiként a Mezőségen azt tartják, hogy a sárga pedig román szín. Ahogy tartottak attól is, hogy amint a zöld színű festéket a gyerek kezébe adják, előbb-utóbb a felszínre jő a gyerekbe öntudatlanul is betáplált magyar kokárda hármas-tudata, és azzal együtt – ha el nem fojtható idejekorán – nem lesz, nem lehet hosszú távon avagy örökre tudatjától fosztott zombi.

A zöldek mozgalma a hetvenes-nyolcvanas évekre Nyugaton politikai erővé nőtte ki magát, el egészen a zöld terrrorizmusig, amely erősen zavarta a multikat, az elhatalmasodó és elembertelenítő fogyasztói optimizmust. Az ultrabalos zöldmozgalmak jócskán eltértek az eredeti szelíd origótól. Efféle mozgalom hazánkban nem eresztett gyökereket, de már a tudatos természetvédelem és az ebből fakadó pozitív szemlélet megjelent a közigazgatás szintjén is, a természetkárosítást a törvény bünteti. Persze csak szelektive.

Mert mi van akkor, ha egy közlekedéspárti, gépkocsimániás, járda- és tudatszűkítő, szabadszájú polgármester és a törvényileg hozzá és alája rendelt apparátus mindent elkövet, hogy a városi zöldfelületet ritkítsa, irtsa, mit sem törödve a polgárság tiltakozásával, falshmobjaival, az ésszerűség szempontjait felrúgva, a közlekedésrendszeti szempontokat előbbre valónak tartva az emberiességi, egészségügyi, a város élhetőségét megtartani kívánó megfontolásoknál?

Akkor minden tavasszal és ősszel, nyári buzgólkodási rohamokkal súlyosbítva, rendszeres és módszertelen fakivágásokra, ritkításokra, csonkításokra vetemedik. A közösségi fogdmegek brutális fizikai erejét is igénybe véve távolítja el helyszínről a városvédőket, fabarátokat, parkimádókat, akár még a szakembereket is. És teszi ezt abban a tudatban, hogy a törvényszék úgyis neki ad igazat, ha módszerei ellen feljelentés fut be, ha pert kezdeményeznek a városban élő „zöldek civilek”. Különösen most, amikor a magyar közösségek ellen egyre gátlástalanabb az uszítás és a jogfosztási kísérlet. (Különösen fel fognak bátorodni a honi Seselj vajdák, midőn látják, hogy az eszményített hágai bíróság a szerb Göbbelst felmentette minden vádpont alól. Érdekes a szemléletmódulás: a nürnbergi és más náci perekben még halálos ítélet vagy életfogytiglani született uszításért és propagandatevékenységért, addig hét évtizeddel később a véresszájú, népirtásra felbujtónak felmetés jár...)

Mert, mondom, Marosvásárhelyen a zöldkérdés nemzetiségi ügy. Ugyanis a zöld civilek leginkább a városban még lélegzetvételnyi tiszta levegőre áhítozó magyarok közül kerülnek ki. Nekik fáj leginkább a fapusztítás közvetlen és raffinált módja, őket háborítja fel az „irtásföldek” szaporodása, a kopár utcák, az árnyéktalan, poros körutak, bulevárdok, terek, bel-és külvárosi útvonalak megszabadítása a természetes növényzettől (fásszárúak, cserjék, bokrok, zöldfüves, virágos ágyások).

Amikor egy fiatal magyar értelmiségi, városi tanácsos felszólítja képviselőtársait a spontán faültetésre, akkor erre csak a magyar tanácsosok ragadnak ásót kapát, cipelnek, ültetnek csemetét. A polgármester (aki újabb, mindenkit megvető mandátumra készülődik, és ha bejön, ő lesz a a municípium leghosszabban regnáló és egyben a legkevésbé népszerű bürgermajsztere) dühödten elhagyja az üléstermet, újabb visszavágáson gondolkozva gyötri rózsás aszfalt-ágyikóját, a román tanácsosok, bár szívük szerint résztvennének az akcióban, köti őket a pártfegyelem, a rosszul értelmezett nemzeti büszkeség, előítéletek, a „magyarokkkal semmit közösen” tilalma, amit otthonról hoztak vagy csak a mindennapi multikultúra és az együttélés rózsafüzéreinek morzsolása közben fertőződtek meg zöld utálattal.

Én mondom nektek, nincsen béke az egyre ritkuló lombok alatt – mondá az Úr az ő angyalainak, s tehetetlenül tárá szét két teremtő karját.

Fotó: vasarhely.ro