Olyan újságírót javasolt a Nemzeti Liberális Párt a román közszolgálati televízió vezetőtanácsába, aki korábban nyíltan dicsőítette a legionárius mozgalom több alakját. Oana Stănciulescu személye ellen elsőként a zsidó közösség képviselője emelt kifogást, majd az RMDSZ kivonult az ülésteremből, amikor Puiu Haşotti liberális szenátor Aurel Vainer felszólalása után úgy vette védelmébe a PNL jelöltjét, hogy magát a legionárius mozgalmat próbálta „átértelmezni”. A legionáriusok megítélése bonyolult, a mozgalomnak voltak pozitív vonásai is, követtek el ugyan politikai hibákat, de teremtettek kulturális értékeket, mint például a költő Radu Gyr (akit korábban egy tévéadásban Oana Stănciulescu is az egekig magasztalt), mondta a liberális szenátor.

Vagyis az a politikai mozgalom, amely az ortodox egyház hathatós segítségével az egész román társadalmat átitatta, s – egy zagyva, misztikus keresztény erkölcsiségre alapozva hitvallását – tulajdonképpen mindent kiirtott volna, ami nem ortodox román, „követett el hibákat is”... hangozhatott el a parlamentben.

Azon, hogy a többségi honatyák, -anyák jó esetben elnézően mosolyogtak, már nem is csodálkozom. Azon viszont igen, hogy a magyar és a zsidó közösség képviselőin kívül a többi tizenegy nemzeti kisebbség parlamenti képviselőit nem zavarta, hogy a liberálisok Radu Gyr költői nagyságával mosdatják Mihály Arkangyal Légióját. Ugyanabban az épületben, ahol tavaly épp liberális előterjesztésre fogadták el a törvénymódosítást, amely a legionárius és vasgárdista szimbólumokra is kiterjesztette a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő szervezetek és jelképek használatának, a háborús bűnösök dicsőítésének tilalmát és amely jogszabály tételesen kimondja, hogy a román legionárius mozgalom is fasiszta jellegű szervezetnek minősül.

Markó Béla a kivonuláskor azt mondta, hogy „ami ma történt, annyira súlyos, hogy nem vagyunk hajlandóak egy ilyen új kezdethez asszisztálni". Abban igaza van a volt elnöknek, hogy ami történt az nagyon súlyos, és nagyon jól tette, hogy nem a rá jellemző kimértséggel, hanem hevesen és hangosan tiltakozott, de hogy ez valami új kezdet lenne, azt aligha hiszem. Ez csak természetes következménye annak, ami a rendszerváltás után azonnal megindult. Az, hogy már a parlamentben sem kell finnyáskodni a legionárius múlt miatt, az fordulópont kétségtelen, de nem kezdet.

Én személyesen 1994 őszén, Szent  Mihály napján találkoztam egyenruhás fiatal legionáriusokkal egy nagyenyedi rendezvényen. A kommunista rezsim politikai foglyaira emlékeztek az enyedi börtönnél. Ott és akkor szembesültem azzal, hogy az „antikommunista” enyedi hősök 99 százaléka legionárius, vasgárdista volt. Nem kis százalékuk ortodox pap. Az ő neveltjeik voltak azok az egyenruhás fiatalok, akik ezeken a rendezvényeken a Kapitányt (Zelea Codreanut) ábrázoló, illetve légiós, vasgárdista kitűzőkkel megjelentek. Évről-évre, és nem csak Enyeden. Én oda jártam el ezekre a Szent Mihály napi rendezvényekre, de voltak szép számmal a mozgalom bölcsőjének számító Iaşi-ban és környékén is. Enyeden a román rendőrség őrizte az emlékhelyen kitűzött Vasgárda lobogót, a polgármester alatta mondta el ünnepi beszédét, köszöntve a sokat szenvedett antikommunista hősöket. Az egyenruhás fiúk – az én ismerőseim zömükben egy nagyszebeni „fészek” tagjai, ugyanazon „szellemi atya” neveltjei – évről-évre nőttek, s szép lassan átvették az öregedő atya szerepét, nekik is lettek tanítványaik, akik ugyanolyan nyíltan és háborítatlanul masírozhattak Nagyenyed utcáin a névadó arkangyal napján.

És nem emlékszem olyasmire, hogy – bár ezeken a rendezvényeken nyilván a román média is jelen volt – „ügyet csináltak volna belőle”, hogy bár a vitatéma szintjére eljutott volna a kérdés a nagy nyilvánosság előtt. Mint ahogy annak kapcsán is mély csönd honolt, hogy a volt politikai foglyok szervezete finoman fogalmazva is egy obskurus tömörülés, amely antikommunista hősökként fogadta be az egykori legionáriusokat, vasgárdistákat. A román törvényhozás pedig mindannyiuknak biztosította az állami apanázst volt politikai fogolyként, senki sem merte felemelni a szavát az ellen, hogy ex-nácik, háborús bűnösök, veszélyes ideológiák hordozói egy kalap alá kerüljenek a tényleges hősökkel.

Nem gondolom, hogy ez az RMDSZ feladata lett volna, nem gondolom, hogy a magyar törvényhozóknak kellett volna fellépniük a román társadalom mítoszai, a múlt kísértő árnyai ellen. Nem, ezt csak a román politikum és főképp a véleményformáló értelmiség tehette volna meg. De nem tette, és mint az elején jeleztem, ezen nem is csodálkozom. Ez már amolyan közép-kelet-európai közös nyomorúság, hogy képtelenek vagyunk szembenézni önnön hibáinkkal, nem tudunk megbirkózni múltunkkal, arról nem is beszélve, hogy tanulni sem ártana belőle.

Nekem e szégyenletes szerecsenmosdatás kapcsán a Nyírő József újratemetési kísérlet jutott eszembe. Nem mi is ugyanezt tettük a saját szerecsenünkkel? És nem ugyanezt tesszük mindannyiszor, amikor saját szerecseneinket mosdatjuk, akik ugyan „követtek el politikai hibákat, de értéket is teremtettek”? Radu Gyr kétségtelenül nem volt rossz költő. Teremtett „értéket” annyit, mint Nyírő József vagy Wass Albert.

Én tartok attól, hova vezethet az az út, amelyen haladva Radu Gyr emléke egy magát demokratikusnak mondó és hatalomátvételre készülő párt révén jutott be a parlamentbe. De vajon van jogom tartani ettől, a többségi románság pártjain, médiáján, értelmiségén számon kérni mindezt, miközben a köreinkben is dúl a Wass-kultusz, s már a nyilas parlamentet mindvégig hűségesen kiszolgáló, annak propaganda-újságát főszerkesztő Nyírő is makulátlan lett a magyar nagyközönség számára, amióta hamvait ide-oda furikáztatta a magyar Országgyűlés elnöke, miután a román hatóságok nem engedték, hogy jó komája és barátja, Szász Jenő kampányának csúcspontjaként a székelyudvarhelyi temetőben helyezzék örök nyugalomra, lehetőleg minél nagyobb felhajtás közepette? Van jogom szót emelni Gyr és a legionarizmus dicsőítése ellen, ha közben hallgatok arról, hogy neonáci zenekarok és újfasiszta magyar politikusok is vendégeskedhetnek az EMI táborokban? Amíg nem emelem fel a szavam azért, hogy a város és a megyei tanács fenntartásában működő Sepsi SIC, a sepsiszentgyörgyi kosaras lányok bajnoki győzelmét az Ismerős Arcok zenekarral ünneplik, addig elvárhatom, hogy mondjuk az Adevărul újságírója szembemenjen saját olvasóival, s tiltakozzék, ha legionárius irodalmat lát egyháza könyvesboltjaiban vagy Radu Gyr verseket szavaltatnak pap bácsik, tanító nénik az ünneplő gyerekekkel? 

Fotó: buciumul.ro