Hogy pontosan mikor kezdődött ez a háború, nézőpont kérdése. Akkor, amikor Észak-Írországban felrobbantották az első bombát, vagy amikor Münchenben lemészárolták a zsidó sportolókat, vagy amikor New Yorkban az ikertornyokba vezették az eltérített repülőgépeket, vagy amikor Spanyolországban felrobbantották a vonatokat, Londonban a metrót és a buszt? Vagy amikor a Kurd Munkáspárt felrobbantotta az első bombáját Törökországban 1979 környékén?

Igen, tudom, New York nem Európa, de ugyanannak a civilizációnak és kultúrkörnek a része, amelyet Európa szimbolizál.  Melyik lenne az új európai háború kezdete, mert azt aligha hiszem, hogy a tavalyi Charlie Hebdo elleni támadás vagy a novemberi párizsi merényletsor tekinthető annak.

Van- e lényegi különbség az ír, kurd, baszk, netalán dél-tiroli erőszakos eszközöket felhasználó „szabadságharc” és az öngyilkos iszlamista merényletek között vagy csak a „fejlődés” eredménye a mára vak mészárlássá fajult terror? Kevesebbet ért annak a brit katonának az élete, akit valamely IRA tag küldött a másvilágra ugyancsak egy nem szabályos háborúban, vagy a spanyol, török rendőré, aki az ETA-nak vagy a PKK-nak köszönhetően fejezte be munkanapját egy hullazsákban, mint azon civileké, akik a Word Trade Centerben dolgozva, a Bataclanban szórakozva, a madridi elővonaton vagy a londoni, brüsszeli metrón utazva haltak meg?

Persze, hogy van különbség, az összes felsorolt kérdés költői, de megspórolhatatlan. Sokasodásuk csak azt jelzi, hogy Európának tudatosítania kell, hogy igenis háborúban áll, és ez a háború nem most kezdődött. Olyan háborúban áll, amelyre nem volt felkészülve, olyanban, amelyre nem volt korábban példa, olyanban, amelyet nem tud hadsereggel, haditechnikával megvívni, olyanban, amelyben láthatatlan, de nagyon sokarcú az ellenség.

Európa eddig minden háborúját sikerrel megvívta, de minden siker érdekében megkötötte a szükséges kompromisszumokat, ha késve is, de felismerte a tényleges ellenséget, s a két rossz közül a kisebbiket választotta. Gyorsan tegyük azonban hozzá – a világháborúk megnyeréséhez azonban minden esetben szüksége volt az amerikai segítségre. Mint ahogy most is.

A terror elleni háború ugyanolyan világháború, mint az első vagy a második, és bár más a megjelenési formája, másak az eszközei, és legalábbis egyelőre kevesebb áldozattal jár, nem kevésbé veszélyes. Ennek a háborúnak a leghatékonyabb fegyvere a félelem, s hiába mondjuk bátran, hogy meg kell mutatni a terroristáknak, hogy az élet megy tovább csakazértis, ezzel még nem oldottunk meg semmit.

De vegyük csak a második világháború példáját. Európa döntéshozó Hitler felemelkedése és az antiszemitizmus elhatalmasodása idején azon vacilláltak, hogy Hitler vagy Sztálin, a nemzeti szocializmus - fasizmus vagy a bolsevizmus az elsőszámú ellenség. Engedmények sorát tették Hitlernek, majd csak a Szovjetunóval összefogva és amerikai segítséggel tudtak véget vetni a rémálomnak és vérontásnak, amit Hitler szabadított Európára. A háború pedig nem európai színtereken dőlt el, hanem Észak-Afrikában, Sztálingrádnál és a még messzebbi Csendes-Óceánon.

A dzsihád elleni harcot sem lehet Európában megnyerni, és nem lehet amerikai-orosz összefogás nélkül sikerre vinni. Az al-Kaida európai merényleteinek is elsősorban az vetett véget, hogy a cyber biztonsági intézkedéseknek köszönhetően Amerikának sikerült a terrorcsoport finanszírozását, ha nem is blokkolnia, de komolyan elapasztania és kommunikációjukat megnehezítenie. Az Iszlám Állam elleni háború nyilván aktivizálta az európai frusztrált, gettókba szorult, perifériára sodródott, egy-egy imám által radikalizált, agymosott európai muszlimok egy részét, akik most minden valós vagy vélt fájdalmukat, megaláztatásukat Ludas Matyi módra próbálnak visszafizetni Európának és az európai civilizációnak. Addig, míg a magát Iszlám Államnak nevező terrorcsoport, (amely nem is iszlám, hanem annak meggyalázója, és nem is állam, hanem annak paródiája) olajbevételek, ókori műkincs kereskedelemből származó jövedelmek, szaúdi vagy más térségbeli milliárdosok anyagi támogatását élvezi, addig tud egy-egy európai merénylethez szükséges forrásokat is biztosítani. Taktikájuk már nem az al-Kaida forrásigényes taktikája – nem kell gépeket eltéríteni, elég egy házilag barkácsolt robbanóővvel felszállni egy metróra vagy besétálni egy repülőtér ellenőrzés előtti csarnokába. A szervezéshez kell más, mint néhány eldobható telefon.

Az nem kérdés, hogy míg az Iszlám Állam él és virul, addig nem lehet véget vetni az európai merényletsorozatoknak sem. Ám ahhoz, hogy ez a szörny eltűnjön, először is el kellene dönteni, hogy ki és mi a kevésbé rossz – Bassar el-Aszad szír elnök vagy az iszlám fundamentalizmustól nem idegenkedő „mérsékelt lázadók”, akik ugyan nem az Iszlám Állam soraiban harcolnak, de nem is ellene.

És még nagyon sok döntést meg kellene hozni a Közel-Keleten, például azt, hogy a síita-szunnita rivalizálásban tényleg nekünk, mármint a keresztény amerikai-európai civilizációnak állást kell foglalni, és ha igen, akkor mindig a szunnita oldalon, mert a síita Irán maga az ördög? De el kell dönteni azt is, hogy állami terrorizmus vagy terrorellenes harc az, amit Törökország művel a kurdokkal? Sürgősen meg kell válaszolni két kérdést – mi lesz a palesztin és a kurd állammal? Lesz-e egyáltalán és ha nem, akkor lehet-e valaha is béke a térségben?

Mert amíg ott nincs béke, addig Európának sem lesz biztonsága. Ez a háború is nagyrészt Észak-Afrikában fog eldőlni.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy itthon nincs sürgős teendő. De még mennyire. Ha az „ellenség szemében” Európa egységes egész, akkor csak egységes egészként fog tudni hatékonyan védekezni is. Kerítések tömkelegét építhetik a nemzetállamok, az ellenség a kerítésen belül van.

Biztonságpolitikai szakértők mondogatják is, hogy egységes európai terrorelhárítási és hírszerzési központ nélkül nem lehet szembeszállni a terrorral. A párizsi és a brüsszeli merényletek eléggé látványosan rávilágítottak arra, hogy mekkora gondok vannak az információcsere területén, és hogy ha működött volna valami egységes európai nyilvántartás, ha a tagállamok hajlandók lennének megosztani egymással az információkat, akkor talán elkerülhetők lettek volna ezek a tragédiák is. De mindenki ül a maga kis szemétdombján és féltve őrzi saját nemzetállami félkrajcárját, egyetlen fikarcnyit sem engedve saját nemzetállami hatásköreiből.

Csakhogy ez már ahhoz hasonlítható folyamat, mint amelyen az első ír robbantástól eljutottunk a keddi öngyilkos brüsszeli merényletsorozatig – önpusztító. Európa vagy összefog és Európaként viselkedik, vagy elpusztul, kerítések és államhatárok szabdalta kontinensé válik.   

Egy ilyenre már van történelmi példa: a Római Birodalom szétesése. Az ókori civilizáció csúcsát jelentő birodalom – ahol kövezett utak vezettek, ahol vízvezetékek és padlófűtés volt a városokban, ahol a római polgárjoggal, ami a mai állampolgárságnak megfelelő, szociális jogok jártak, ahol virágzott a kultúra, a kereskedelem stb – összeomlása után több évszázados sötétség telepedett Európára. Valami ilyesmi irányába tartunk újra.

Fotó: pbs.org